Kiáltvány a magyar borért
– Nemrég közzétett pontjaiból egy sok sebbõl vérzõ ágazat képe rajzolódik ki. Kívülrõl pedig úgy tûnt, fényesen ragyog a magyar borászat csillaga. Baj van?
– Ragyogna, csak egy kis szél kellene, ami szétfújja a sötét fellegeket. Lehet, hogy kívülrõl nem látszik, de mára olyan helyzetbe került a borásztársadalom, ami lehetetlenné teszi a további kibontakozást. Az adminisztratív környezet gúzsba köti az alkotni vágyó embereket. Az elmúlt húsz évben elképesztõ áldozatvállalással, erõfeszítéssel, megszállottsággal értékeket létrehozó borászokat ma az állam nemhogy nem ismeri el, de szinte bünteti. Egy Rókusfalvy Pál által összehívott tavaly év végi etyeki találkozó nyomán fogalmazódott meg bennem a tucatnyi javaslat a minimálisan szükséges változtatásokra. Ehhez nagyon sokan csatlakoztak, borászok, egyéb szakmabeliek és mások, akik tudják, hogy a tét a magyar bor túlélése, illetve méltó helyének ismételt elfoglalása a világban.
– Miért véli úgy, hogy a borászatot kiemelt mezõgazdasági ágazatként kell kezelni?
– A bor nagy adománya, hogy közösséget szervez maga köré. Voltaképp ez adja lényegét. És ezért van nagyon fontos társadalmi, sõt lélektani szerepe. Látja, máris eltérünk a mezõgazdaság fogalmától. Tudomásul kell venni, hogy a bor nem pusztán termék, a borászat nem csak egy mezõgazdasági ágazat, hanem olyan spirituális tartalmakat is hordozó alkotó, teremtõ tevékenység, mely képes meghatározni egy ország arculatát, hangulatát. Kihat a turizmus egészére, hiszen aki bort kóstol, pincét látogat, az valahol megszáll, étkezik, megnéz egy kiállítást, esetleg színielõadást, és így tovább. És ebbõl máris világos, hogy a borászat egy szervesen összefüggõ összetett rendszer központi ágazata. Azt se felejtsük el, hogy a borászat a vidéki táj látványa szempontjából is jelentõs. Nem mindegy, hogy az utazó gondosan mûvelt, rendezett szõlõültetvényeket lát, vagy elhanyagolt, gazos hegyoldalakat.
– A 12 pont a következõ évtizedek borászati programja?
– Nem venném magamnak a bátorságot, hogy programot hirdessek, elvégre nem vagyok politikus. Érdekes, hogy ahányan olvassák, annyiféleképp értelmezhetõ: valakinek tanácsok gyûjteménye, mások segélykiáltásnak érzik, s akadnak, akik az állammal folytatandó szakmai párbeszéd kezdeményezõ lépését látják benne. Lehet, hogy e beszélgetés végére újabb értelmezés kristályosodik ki, hiszen bennem is folyamatosan alakul, érlelõdik a dolog. Az biztos, hogy eddig ilyen tömény egyértelmûséggel nem bukott felszínre a problémák sokasága. A lényeg, hogy felhívjuk a közvélemény, a szakma és persze a törvényalkotók figyelmét az akadálymentesítés szükségességére. Ehhez csak állami akarat szükséges.
– Mik a legfõbb problémák?
– Az elmúlt húsz évben hõsies áldozatvállalással gyakorlatilag teljesen megváltozott a kommunista évtizedek által legyalázott magyar borminõség. Ma már letagadhatatlan, hogy a Kárpát-medencében egyedülálló termõhelyek találhatók, melyek a világ bármely csúcsborával egyenrangú nedûket képesek adni, és még csak az út elején járunk. Ez nem üres rátartiság, hanem a nemzetközi borvilág elitje, például a Master of wine-cím kevés birtokosa által is igazolt tény. A magyar borászok képesek világszínvonal felmutatására, sikerült bebizonyítani, hogy Magyarország nem véletlenül volt évszázadokig a világ egyik vezetõ bortermelõje. Ennek ellenére itthon folyamatosan korlátokba ütköznek a borászok. Húsz év küzdelme közben az alkotó munka mellett kifejlõdött és burjánzik egy olyan adminisztráció, mely lehetetlenné teszi a magyar csúcsminõség valódi sikerre vitelét. Ez körbefonta és fojtogatja a szakmai munkát. Nincs idõ körülményesen bogozgatni, egyetlen határozott mozdulattal le kell vágni, el kell távolítani az alkotás útjából. Ha nem így teszünk, a következõ húsz év eredménytelensége megjósolható.
– Miben nyilvánul meg a túladminisztráltság?
– Az állam intézményeinek az a feladata, hogy ha egy vállalkozó megjelenik valamely hivatalban, õt a lehetõ leggyorsabban kiszolgálják, hogy visszatérhessen a munkájához, és megtermelhesse a versenyszférában azon javakat, melyekbõl az állami széfra alkalmazottainak fizetése származik. Ma ez nem így van. Olyan szabályok közé szorították a borászatot és általában a vállalkozásokat, melyek életszerûtlenek, sokszor érthetetlenek, betartásuk pedig rengeteg idõt és energiát emészt fel, elvonva a figyelmet a munkától. Az állam ma gyanakodva tekint az alkotó emberre, saját tehetetlenségét és gyengeségét értelmetlen paragrafus-gyártással kompenzálja. Ezek egyik típuscsoportját azon jogszabályok jelentik, melyek abból indulnak ki, hogy a borászok, és egyáltalán a vállalkozók csalni, szélhámoskodni akarnak. Ideje a szabályokat végre a tisztességes emberekhez igazítani. A borászok nem az állam ellenségei. Ha száz emberbõl kettõ csibészkedik, akkor õket szigorúan meg kell büntetni, de a többieket békén kell hagyni. A másik jellemzõ bürokrácia-háló szétaprózza az ügyintézést és ezáltal idõt rabol. Egy borászat esetében a szõlõtermesztéstõl a borkészítésen, a palackozáson, a könyvelésen és a marketingen át az értékesítésig minden egységes egészként kezelendõ, nincs idõ arra, hogy a vonatkozó ellenõrzési folyamatok során fölösleges köröket fussunk. Ez anyagilag is komoly teher, hiszen rengeteget utazunk, mire minden hivatalban aláírunk, igazolunk, lerovunk, befizetünk, és persze fejben tartjuk, hol mikor van ebédidõ, ügyfélfogadás, nyitva tartás, hogy ne kelljen még azt is kivárni. Senki ne mondja nekem, hogy ez normális. Miért nem tud úgy mûködni ez a rendszer, hogy annak elemei összekapcsolódjanak, egy menetre rövidítve az ügyintézést? Miért nem lehet egységes ügyfélfogadási idõt kialakítani a közigazgatási intézményeknél a polgárok idõvagyonának védelme érdekében? A 12 pont egyike a támogatások igénybevételének egyszerûsítése. Miért nem lehet kiépíteni egy olyan elektronikus rendszert, melynek segítségével egyetlen kódszám bemondása nyomán egyetlen gombnyomással beadható egy adott támogatási kérelem? Hogy lehet az, hogy a vállalkozói igazolványom hitelességét nem tudják az ország bármely pontján egyetlen gombnyomással igazolni, csak ott, ahol kiváltottam? Hogy mûködhet úgy bármilyen hivatalos szerv, hogy soha senki nem tudja, adott kérdésben ki az illetékes? Ezernyi ilyen kérdés merül föl. El ne felejtsem a „jöjjön vissza holnap” típusreakciót! Hogy lehet így dolgozni? Ma ott tartunk, hogy választani kell: vagy csúcsminõségû borokat készítünk, vagy különbözõ hivatalokban rostokolunk. A kettõ kizárja egymást.
– A hegyközségi törvény javasolt átalakítása segítene?
– Jelentõs könnyebbség lenne. A hegyközségeket oly módon kellene átformálni, hogy elláthassák a borászati közigazgatást: a mennyiségi és minõségi ellenõrzést, az eredetvédelmet, a területi klasszifikációt, és így tovább. Ma némileg identitászavarban szenvednek, mert egyrészt borász-érdekképviseletként mûködnek az állam felé, másrészt az állam feladatokat ró rájuk a borászokkal kapcsolatosan. Jogállásukat, hatáskörüket egyértelmûsíteni kell. Ugyancsak létfontosságú a borászati kutatás, oktatás megújítása. Saját bõrömön tapasztalom, hogy számos felmerülõ szakmai kérdéssel nincs kihez fordulnom. A borászok többsége maga kísérletezik, ami idõ- és pénzigényes, mert egy kérdésre adott esetben csak a következõ szüretkor érkezik válasz. Valaha világhírû szakembereink voltak, az állam sok pénzt fektetett a kutatóintézetekbe, s arra is volt ember, hogy a nemzetközi irányokat, folyamatokat figyelje, hogy ezzel is segítsék a hazai pincészeteket. A versenyszféra és a tudomány között folyamatos párbeszédre van szükség, hiszen a tudás folytonosságának sok évtizednyi megszakadása korábban már megválaszolt kérdéseket újra idõszerûvé tett. Szintén közigazgatási kérdés és ezért állami feladat az épített környezet védelme, a kultúrtáji arculatok megóvása. Ma e téren borzasztó állapotok uralkodnak, bárki azt épít, amit és ahol akar. A legváltozatosabb homlokzati színkavalkáddal a mi országunk szégyenkezik egész Európában. Elszomorító, hogy ez még mûemléki környezetben is megtörténik.
– Érzékeny kérdés az alkalmi munkavállalók ügye…
– Itt is azzal kell szembesülni, hogy az állam eleve rosszat feltételez az emberekrõl. Meg kell érteni, hogy alkalmi és idénymunkával hatalmas, akár szakképzetlen tömeget lehet megmozgatni, bevonni az értelmes értékteremtésbe. Vagyis nem csupán adóról és járulékokról van szó, hanem fontos társadalmi kérdésekrõl is. Ezen kívül a szüret jellegzetesen közösségteremtõ, -erõsítõ esemény, ilyenkor hagyományosan összejönnek a családok, a barátok, és amellett, hogy dolgoznak, lelkileg feltöltõdnek. Egész falvak épültek fel úgy, hogy a családok segítettek egymásnak alapozni, falat húzni, tetõt ácsolni. Az alapvetõ emberi szolidaritást, segítségnyújtást büntetni félelmetes gondolat. Ijesztõ, amikor az emberek elbújnak a szõlõben, ha felbukkan egy sárkányrepülõ az égen. Véleményem szerint az államnak nem az a feladata, hogy polgárait ellenfélként kezelje, hiszen õk alkotják, hanem az, hogy lehetõséget adjon nekik az értékteremtõ, hasznos életre és ezáltal a sikerre, a boldogulásra, a boldogság megtapasztalására.
– Meg tudja mondani, mi lett azzal a pénzzel, amit a borászok befizettek a nemrég megszûnt állami Magyar Bormarketing Nonprofit Kft.-nek?
– Fogalmam sincs, pedig minden egyes palack után 8 forintot kellett befizetni e célra, ez évente tudtommal több mint egymilliárd forint volt. Nem tudom, hol ez a pénz, ki kezeli. Sõt, azt sem, hogy miért szûnt meg a Bormarketing Kft. Szerintem jól mûködött, ha nem is hibátlanul. A cég tevékenységének eredménye érzékelhetõ volt, külföldön is elkezdtek érdeklõdni irántunk neves szakmai körök. A magyar bor sikere, ahogy mondtam, az egész országnak jó, hiszen Magyarország egyik arculatformáló lehetõségérõl van szó. Ha kell, akár külföldi szakemberek munkájára is kell támaszkodni annak érdekében, hogy a magyar bor elfoglalhassa méltó helyét Európa élmezõnyében. Ha tetszik, ha nem, a folyamatosság 40-50 éves megszakadása eltávolított minket a legnevesebb ítészek köreitõl. Szerintem kétféle bormarketing létezik: jó esetben az asztal körül ülõk ismerik egymást és a termelõket, ezért minden erejükkel a borra tudnak összepontosítani. A mi esetünkben az energiát abba kell fektetni, hogy megtaláljuk a megfelelõ asztalokat és embereket. Ha ez sikerül, a bor magától dolgozni kezd. Vagyis vissza kell verekedjük magunkat a világ köztudatába, de nem csak a szakma jelesei tekintetében, hanem a szélesebb közvélemény esetében is. Ehhez kell megtalálni a hatékony eszközöket, akár rendhagyókat is. Miért ne bukkanhatna fel például egy James Bond-filmben egy palack jóféle tokaji bor? Célul kell kitûzni, hogy a világban megjelenõ borászati szakkönyvek hazánkat ne „egyéb bortermõ helyek” címszó alatt említsék, hanem önálló fejezet legyen a „Magyarország bortermelése”.
– James Bond? A borfogyasztás és a jármûvezetés viszonyának összehangolása kényes kérdés.
– Csak kényes kérdések vannak. E témakör is az állam és polgára viszonyát feszegeti. Ma zéró tolerancia van életben, aminek az a filozófiája, hogy meg kell elõzni az esetleges bajt. A törekvés érthetõ, az eszköz szerintem téves. Számos európai példa igazolja, hogy megengedõbb, életszerûbb szabályozással, a polgárok felnõttnek tekintésével is biztonságosak a közutak. Lehet vasszigorral büntetni a semmit, de ettõl nem lesz élhetõbb az ország. Egy üzleti vagy családi vacsorához, egyáltalán, a gasztronómiához hozzátartozik egy pohár bor. Ez építi az általános kulúrát. Felnõtt, felelõs embereknek kell tekinteni a polgárokat, és persze ha valaki hibázik vagy bûnt követ el, akkor büntetni kell. A borásztársadalom nem fedezet nélkül kér segítséget, hiszen a magyar vincellérek már bizonyítottak, a világszínvonal megszületett, ott van a poharakban. Pontosabban ott lehetne, ha az adminisztráció ezt nem akadályozná. Most az államon a sor, hogy bebizonyítsa, valóban a magyar borászok, a magyar emberek érdekében munkálkodik. Például megállíthatná a szõlõterületek csökkenését.
– Hogyan?
– A XIX. századi forrásokban 600 ezer hektárról olvashatunk, a filoxéra pusztítása után, de még a trianoni békediktátum elõtt ennek közel fele volt meg, az ezredforduló tájékán a megcsonkított országban 120 ezer hektáron termesztettek szõlõt, s az uniós csatlakozási szerzõdés is 100 ezer hektárt engedett. Ma már nagyjából csak 70 ezer van meg, és a zsugorodás folyamatos – ezen is változtatni kell adminisztratív eszközökkel. Magyarország minõségi szempontból a világ egyik vezetõ bortermelõ hatalma, legalábbis az lehetne, s egy ilyen ország nem engedheti meg magának, hogy a birtokában lévõ kincstõl ily módon megfossza önmagát. Páratlan adottságú termõhelyeink vannak, melyek sokféle, akár fél, harmad, negyed hektáronként változó stílusú egyedi bort képesek adni. Szédítõ lehetõségeink vannak a dûlõszelekció terén, csak hagyni kell élni velük a borászokat. Nagyon visszafogottan és megengedõen fogalmazok, ha azt mondom, e területek védelme kötelességünk, s ha ezt nem teljesítjük, az akár a bûn kategóriáját is kimeríti. Makacsul nem vagyok hajlandó rosszindulatot feltételezni senkirõl; ha nem így tennék, sokat idegeskednék, az pedig ellehetetleníti a munkámat. Tehát maradjunk annyiban, hogy a mára kialakult borzasztó helyzet oka hozzá nem értés, butaság.
– Nagyvonalú álláspont. Heteken belül új kormánya lesz Magyarországnak, az Országgyûlésben pedig immár borász honatya is van a villányi Tiffán Zsolt személyében. Ez kedvezõ csillagállás?
– Nagy öröm és jelentõs elõrelépés, hogy egy szakmabeli immár a Parlamentben képviseli a borászok, pontosabban a magyar bor érdekeit. Zsolttal állandó kapcsolatban vagyunk, maga is csatlakozott a 12 ponthoz. Az sem titok, hogy egy korábbi találkozón Orbán Viktor nyitottan és egyetértõleg fogadta kezdeményezésünket, így a politika jövõbeni viszonyulását illetõen derûlátó vagyok. Persze a borásztársadalomnak is van feladata. Rengeteg szakmai szervezet, testület létezik, de kellene egyetlen olyan csúcsszerv, mely átfogó illetékességgel tárgyalhat az állam intézményeivel. Nekünk is hatékonyabban kell szervezõdni, képviselni érdekeinket. Elsõsorban rajtunk múlik, sikerül-e részletesen kibontani, majd megfelelõ jogi környezetbe helyezni a 12 pontot. A szakmán belül egyetértésre, egységes fellépésre van szükség, ami persze viták nyomán alakulhat ki. Bízom benne, hogy sikerül ezt megteremteni, és végre szabadon alkothatunk.
Demeter Zoltán
1966-ban született Sátoraljaújhelyen.
Szakmai tanulmányait a budapesti Kertészeti Egyetemen, valamint az Egyesült Államokban, Franciaországban, Nagy-Britanniában folytatta.
1993 óta Tokaj-Hegyalja borászati életének szereplõje, több külföldi tulajdonú pincészet elindításában közremûködött.
1996-ban alapította meg saját pincészetét, 2007 óta kizárólag ebben tevékenykedik. Szõlõterületei Tokaj, Mád, Rátka, Bodrogkeresztúr és Sátoraljaújhely határában találhatók összesen 7 hektáron.
Borászati filozófiája szerint a boroknak a termõhely egyediségét kell kifejezniük, ennek jegyében drasztikus hozamkorlátozással készíti dûlõszelektált száraz tételeit, illetve fõborait és aszúit.
2007-ben elnyerte a vincellérek által megítélt Borászok borásza-díjat, a Borbarát magazin Top 12 szavazásán pedig pincészete bizonyult a legkedveltebbnek.
2009-ben megkapta a Vinum Praemium Alapítvány Magyar Borért-különdíját.