Töredékek a holnapról

Sokkal többrõl van szó.

Ebben az erõmûben mezõgazdasági hulladékot, azaz bálázott szalmát, kukoricaszárat és emellett energiafüvet fognak majd elégetni. Ha valaki ismeri a terület múltját, ismeri a természeti adottságait, pontosan tudja: ez a vidék e hulladékokból nem teremne felesleget. Az erõmû 60-80 km-es körzetében, (ahonnan be kell majd szállítani a tüzelõanyagot), jobbára kedvezõtlen termõhelyi adottságú területek fekszenek, ahol az intenzív mezõgazdálkodásnak soha nem volt nagy hagyománya, ahol az országos termésátlagokat csak négy-ötszörös befektetés mellett lehet megközelíteni, ahol sohasem a piac, mindig a támogatás alakította és hizlalta a szántókat. Olyan tájról van szó, mely csak addig adott otthont és megélhetést lakóinak, amíg a szántók és a rétek-legelõk aránya közel azonos volt, és a gazdálkodás tengelyében az állattartás állt.

Ha valaki végigjárja e vidék falvait, hogy felidézze a régi emlékeket, olyan helyeken, ahol ma már csak a televízióban látni tehenet, két-három csordáról, több ezer marháról tud az emlékezet. Ezek az állatok eltûntek, és eltûntek a falvakból az emberek is. Ha végigtekintünk a táj történetén, láthatjuk, az intenzív mezõgazdaság kialakítása és fenntartása itt nem sikertörténet. Amíg a mezõgazdaság tengelyében az állattartás állt, a falvak népessége nõtt, lakói gyarapodtak, a vidék a megye éléskamrája volt. Aztán más szelek kezdtek fújdogálni. A kisebb gazdaságokat nagyobb, „versenyképesebb” egységekbe kényszerítették, az állattartás fokozatosan háttérbe szorult, a mezõgazdaság nem az igényekhez, hanem a politikai, gazdaságpolitikai változásokhoz igazodott, melyet a mindenkori támogatási rendszer közvetített az egyesüléssel fogyatkozó, s egyben dagadozó szövetkezetek számára.

A táj népessége, mondhatni a lábával szavazott a változások ellen. Az intenzív mezõgazdaságra való áttérés e vidéken nagyobb vérveszteséggel járt, mint az I. és a II. világháború együttvéve (ideértve Trianont is, mert a Bodrogközt az is sújtotta), s mára az éléskamrából hátrányos helyzetû öregek otthona lett. De ez a kérdésnek csupán az egyik oldala. A másik oldal ennél sokkal sötétebb, sokkal fenyegetõbb. És elsõsorban azokat fenyegeti, akik a városokban élnek…

Gondolják csak végig, mi történt eközben a környezõ városokban, legyen szó Szerencsrõl, Sárospatakról, Sátoraljaújhelyrõl vagy épp Tokajról. Az emberek a folyamat elején azt ették, amit a környezõ vidék lakossága megtermelt. Az élelem nagy része a falvakból származott. Aztán lassan változni kezdett a helyzet. Eleinte csak egy megyei elosztó hálózat nõtt ki a semmibõl. A tejet összeszedték, elvitték Miskolcra a tejgyárba, s onnan került vissza az üzletekbe. Hasonlókép járt a hús, a zöldség. Egyre többet és többet utazott, hogy a városi emberek asztalára kerülhessen. Most ott tartunk, hogy a tej példának okáért a nálunk „sokkal kedvezõbb” mezõgazdasági adottságokkal rendelkezõ Szlovákiából kerül a TESCO polcaira, a tejtermékek jönnek Hollandiából, Dániából; a hús szintúgy, néha még Dél-Amerikából is. És hogy mi ebben a fenyegetõ

Ennek a folyamatnak az eredményeként ez a táj ma már képtelen ellátni élelemmel a környezõ városokat. Ha a „nagy ellátórendszerek” összeomlanak, ha a TESCO, a Profi, a CORA és a többiek hirtelen arra eszmélnek, hogy többé nincs mivel, nincs min, nincs hol szállítani, a környék városaiban egyszerûen nem lesz mit enni, mert a vidék ma nem élelmet, hanem ipari nyersanyagot termel, még akkor is, ha ennek egy része élelmiszeripari nyersanyag. Egy napon minden városlakó arra fog ébredni, hogy nincs mit ennie. És hiába indulnának el a falvakba, hiába próbálnák lesöpörni a padlást, mert a padlásokon sincs semmi, mert már a falvak lakói sem termelik meg maguknak az élelmiszert. Õk is ugyanazt a levesport, zacskós és konzervtermékeket használják, mint bárki más. Ha akadozni kezd a szállítás, ha az élelmiszeripar termékei nem jutnak idõben a boltokba, e vidék lakói eleinte éhezni fognak, azután tömegesen éhen fognak halni. Olyan jövõ vár e vidékre, melyet elképzelni sem lehet, és addig jó, amíg nem tudjuk elképzelni! Ellenkezõ esetben sikoltozva riadnánk fel éjjelente egyre nyugtalanabb álmainkból, s erre minden okunk megvolna. De mi köze mindennek a biomassza-erõmûhöz?

Azok az emberek, akik a környezõ falvakban mezõgazdálkodással foglalkoznak, egyre kegyetlenebb választás elõtt állnak. Vagy felhagynak a termeléssel, vagy idomulnak az agrárpolitika követelményeihez. Egyfajta élet-halál harc ez, melynek tétjét alig-alig lehet felfogni. Mindabból, amit a vidék kiszolgáltatottságáról elmondtunk, már sejteni lehet, nem csak a termelõk életérõl van itt szó. Ha az erõmû elindul, új igény keletkezik. Nem szalmára – mert ami szalma megterem, azt nagyrészt ma is felhasználják. Energiafûre. Megfelelõ támogatás mellett az emberek nagy része a borotvaélen táncoló intenzív búza- és kukoricatermelés helyett örömmel vált majd a biztos piacot jelentõ új termékre. A szántók helyén egyszerre csak megjelenik az energiafû. De nem csak a szántókon, szinte mindenütt, ahol csak el tudja szórni magvait. Árokpartokon, utak mentén, mezsgyéken, elhagyott kertekben, a szõlõk sorközében, ahová csak eljuthat a szelek szárnyán, ahol meg tudnak kapaszkodni a gyökerei. Addig, amíg a városban arról álmodoznak, hogy az erõmû által termelt hõhulladékból majd fedett „jégpályauszodakorszerûfûtésirendszer” lesz, addig künn a földeken a mûvelt és mûveletlen területeken lassan, de biztosan az energiafû uralja majd a tájat.

Akinek vannak rétjei, jól tudja, milyen kilátástalan küzdelmet kell folytatnia a vizek hátán terjedõ gyalogakáccal. A küzdelem nehéz, de nem teljesen eredménytelen. Szárzúzóval, többszöri kaszálással a legelõ fenntartható. De ha energiafû lepi el, nincs az a kasza, amely megvédene tõle. Õ lesz az úr, ha tetszik, ha nem.

És most gondoljuk végig mi vár ránk, ha majd eljön az a nap, amikor egy közel- vagy távol-keleti, vagy bármilyen más konfliktus okán az egekbe szökõ olajárak miatt összeomlik a szállítás, és nem érkezik meg a hús, a tej, a zöldség, a gyümölcs azokról a távoli helyekrõl, ahol ma megtermelik, feldolgozzák õket, és itt a vidéken körös-körül ipari nyersanyagot termelnek az emberek. Mi lesz a városlakókkal? Meg fogjuk tudni enni az energiafüvet? Lesz jószág, ami majd megeszi? Feltette-e valaki ezeket a kérdéseket?

Az erõmû kényszerpályára állítja e vidék egyre rosszabb helyzetben lévõ mezõgazdaságát. E kényszerpálya végén az élelemtermelésnek egyetlen feltétele sem lesz már. Nem lesz ember, aki tudja, mit kell tenni, de ha lenne, nem lesz eszköze sem a termeléshez, sem a feldolgozáshoz. Lehet, hogy vetni tudunk majd, de enni már nem. Ahogy az egyik kenézlei vén mondta dédunokájának: „Szörnyû sorsotok lesz fiam! A küszöb elé is vetni fogtok, mégis éhen haltok.”

Azzal vádolnak bennünket, hogy csak tiltakozni tudunk. Tiltakozni a haladás ellen. Nos, ha az ember látja, hogy a szakadék felé menetelünk, a „haladás” ellen igenis tiltakozni kell. Mert nem azok a jótét lelkek fognak beleesni abba a szakadékba, akik e haladás új és új csodáival megajándékoznak bennünket, hanem, mi, akik itt élünk ezen a tájon. Ha valaki nekünk akar jót, abban kellene segítenie, hogy a környezõ vidék újra alkalmas legyen élelemtermelésre, hogy e hátrányos helyzetû öregek otthona ismét éléskamrává válhasson. Az erõmû nem hogy nem segít ebben, de tovább hajszol bennünket abban a zsákutcában, ahol jelenleg is menetelünk.

Ez a vita nem az erõmûrõl, nem a világörökségrõl, nem a tokaji borról szól, hanem a holnapról. Nem arról, hogy hány ember fog ma munkát kapni, hanem hogy hány fog holnap éhen halni. Ha tovább megyünk ezen az úton, a nem is olyan távoli jövõben, éhezõ gyermekeink sírását hallgatva nem lesz választásunk. Megmutathatjuk nekik az erõmûvet, a rekreációs központokat és a haladás számtalan más csodáját, amelyek akkor már a szó szoros értelmében a kenyeret veszik ki a kezünkbõl.

Nem lenne szabad tovább mennünk ezen az úton. Egyetlen lépést sem volna szabad megtennünk. Nem lenne szabad építenünk semmit. Sem erõmûvet, sem autópályát, sem gátat, sem víztározót, de még egyetlen épületet sem. Semmit. Meg kellene állnunk, mélyen önmagunkba néznünk, és aztán minden erõnket, energiánkat, erõforrásunkat arra fordítani, hogy visszaadjuk e vidék termõképességét.

Forrás:
gondola.hu
http://www.gondola.hu