Tokajban mûvészet jó bort találni

A Budapestrõl érkezõ írók, költõk, mûfordítók a fél nyolcas vonattal indultak, hogy a 11 órai megnyitóra idõben érkezzenek, így augusztus 11-én egy egész vagonnyi szellemet szállított a MÁV Tokajba. Nem is késett senki.

Bókot és kritikát is old a bor

Tokajban az Írótábor hivatalos megnyitójára a Tokaj-hegyaljai vidéken híres Rákóczi-pincében került sor, ahol köszöntõjében Májer János polgármester elmondta, hogy az elõzõ rendszer megszorításai nem hagytak nyomot Tokajon, rendelõt és óvodát adnak át hamarosan, a tokaji bor pedig változatlan: „ha szétnézek a teremben csak igazi, hiteles írókat látok, nem pedig egy rendszer bértollnokait”.

Mezey Katalin a Tokaji Írótábor kuratóriumának elnöke szerint a tábor a magyar irodalom leglényegesebb rendezvénye, hasonló színvonalas seregszemlét nem tartanak máshol: „ilyen módon legalább a tudatunkban összeforrasztható egy feldarabolt ország”. A bókokat és a kritikákat egyformán oldotta a bor, mely egyfajta kulturális katalizátorként funkcionált az írók között. Érdekes, hogy ránézésre meg lehet állapítani valakirõl, hogy irodalmár: valahogy sugárzik belõle, rá van írva az arcára. Nem csodálkoztunk, amikor mindenkibõl elõkerült a borszakértõ, a fény felé tartott és enyhén oldalra döntött poharak fölött gyakran repkedtek a „kerek tanninok” és a „könnyû, elegáns savak”.

Borpenész a csilláron

Sokan úgy tartják, hogy borvidéken dõreség sört inni, mi is megfogadtuk, hogy legalább három napra elfelejtjük, és csak bort iszunk, pedig néha jól esnek a pocsolya minõségû fesztiválsörök is. De ezúttal a bor csak másodlagos esemény. A Tokaji Írótábor az egyik legrégibb rendezvény, amely már 38 éve folyamatosan a hazai kortárs írók találkahelye és vitafóruma. Az idei banzáj a Sokágú síp – A magyar irodalom égtájai címet viselte, a tanácskozás házigazdái pedig a határon túl élõ és alkotó magyar írók.

A magyar irodalom más és más történelmi, társadalmi és kulturális kölcsönhatások közepette jött létre, fejlõdött és élt az utóbbi kilencven évben. Az elmúlt évtizedek és a jelen eredményeit, közös feladatait tekintették át az idei Tokaji Írótábor elõadásai és a munkacsoportokban folytatott beszélgetések, viták. Tanácskozások és plenáris ülések váltották egymást, terítékre került a magyar nyelv Kárpát-medencei helyzete, csakúgy, mint a magyar könyvkiadás és a pályakezdõ fiatalok helyzete. A szünetekben számos kiváló borpince várta a kitikkadt szellemi atyákat és anyákat. A központban felfedeztünk egy olyan borpincerendszert is, amiben a legpallérozottabb elme is simán eltéved: a helyiség vendéglátó részébe nem hatolt be a napfény, és még a rusztikus csillárról is borpenész-füzérek lógtak.

Versek és gólok a Veresszekérben

Lakosztályunkat a patinás Tokaji Ferenc Gimnázium Kollégiumában kaptuk. Egyetlen szobatársunknak sosem láttuk az arcát, csak a hangját hallottuk, mert valahányszor bementünk, mindig a paplan alatt feküdt és onnan kérte, hogy oltsuk már le a villanyt. Az elsõ nap legvégén felolvasó estet szerveztek a közeli Veresszekér Borozó-Sörözõ udvarán, de többek bánatára – vagy örömére – pont aznap zajlott valami meccs is, így olykor hangos Góóóól! – felkiáltások épültek be a balzsamos éjszakában szálló verssorok közé. Viszonylag hamar lefeküdtünk, mert az elsõ napi borfogyasztásunk megközelítette az éves átlagot, de álmunk mégsem volt felhõtlen, mert hajnali háromkor a nyitott ablak alatt egy lány sírt, csuklott, vagy nevetett – ez nem derült ki. Szobatársunk úgy védekezett a forró éjszaka ellen, hogy X-alakban elterült a valamivel hûvösebb linóleumon.

Szégyen, ami szégyen, de a második nap sörözéssel indult. Talán a borban pácolt szervezet követelte, talán a hõség miatt esett jól. Ajánlottak ugyan két pincét is, de mindkettõben csalódtunk, mert pancsolt, cukrozott vackot adtak: „ez nem volt mindig rossz hely, tavaly ebben a fajta borban még volt dimenzió, de idén valahogy kiveszett belõle, csak a cukrot meg a hozzákevert alkoholt érezni” – panaszkodott egy mûfordító, miközben titkon a betonra öntötte maradék borát. Viszont itt még a legrosszabb lõre is elmegy fröccsnek.

A leghitelesebb bort a városközpontban álló Rákóczi pincében találtuk, ami csak azért volt üres, mert mindenki azt hiszi, hogy itt a legdrágább minden – pedig olcsó és minõségi borok várják a torkokat, talán megbízhatóbban, mint a pincék, melynek gazdái még a legtapasztaltabb írókat is hajlamosak madárnak nézni. Nem szívesen nyitják meg a kapukat három embernek. Árnyas lugasokban beszélgettünk írókkal, akik bizalmasan elárulták, hogy számukra az Írótábor elsõsorban kapcsolatépítés: ezért hurcolja mindenki a saját könyvét a hóna alatt. „A mai írók már csak egymásnak írnak” – ütötte meg fülünket a megszökött mondat egy szomszédos asztalnál. És tényleg: nevek és pillantások repkednek. Suttogások, mutogatások: „Odasüss, ott van XY!” A klikkesedés is törvényszerû volt: mesterek és tanítványok külön-külön.

Szusi reggel még nem volt hulla

A második estére beígért borkóstoló elõtt a Tisza-partra terveztünk sétát, amikor egy hullába botlottunk, aki keresztbe feküdt az úttesten. Az illetõ elsõ pillantásra tûnt csak tetemnek, ugyanis késõbb kiderült, hogy a közelben tomboló Deák Bill koncert egyik delirium tremens-díjas végzõse, aki feladta az alkohollal folytatott küzdelmet és kiterült a földön.

Mivel valami motoros találkozó is zajlott éppen a városban, jobbnak láttuk mentõt hívni, mielõtt a Pokol Angyalai kivasalják, és valóban hulla lesz. Meglepetésünkre a kiérkezõ orvosok név szerint ismerték már az urat: „Ejnye, Szusi, hát mit csináltál már megint?” A tervezett sétánk rövidebbre sikerült, de nyugodt lélekkel bíztuk a mentõsök gondjaira az alapos gyomormosás elé nézõ Szusit.

Az esti borkóstolón Petercsák György birtokigazgató, a Sauska Tokaj Borászattól elmondta, hogy sajnos az idei termés 30%-át elvitte a lisztharmat és a peronoszpóra, ám mindezek ellenére mégis lehet egy jó évjárat majd belõle. Még a szlovákiai borvidékrõl is ide járnak borért, mert ott szinte az egész termést elvitte a baj.

A borkóstoló után feltettük magunknak a kérdést, hogy ezeket a kiválóságokat miért nem tudják a helyi pincék kínálni, és hol lehet beszerezni ilyesmit? Vagy egybõl megy külföldre? Talán a sorozatos precedensek inspirálták a borkóstoló zárszavát: „Pohárgyûjtõk kíméljenek!” – ilyet elõször toltak elénk minõségi borkóstolón, különösen szokatlan volt, hogy mindezt irodalmárok arcába nyomták. Az írókon, költõkön túl az esti szúnyoginvázió is fõszerepet kapott, melyhez ajánlott koktél a’szamorodni OFF-riasztóval” volt.

Estére nagyon eldurvultak a dolgok – talán a bortól, talán a sörtõl – mert egyes írók képesek voltak hajnalig sakkozni.

Az utolsó nap koszorúzásra ébredtünk, majd Szõcs Géza kulturális államtitkár Széchenyi emléktáblát avatott a gimnázium emlékparkjában. A záró fogadás elõtt már csak sört fogyasztottunk, majd csomagoltunk és mentünk vissza Budapestre a húsz percet késõ vonattal. Péntek 13. bejött, mert még a késés dacára is két órát vesztegelt vonatunk. Kellemes emlékekkel, vidám írókkal és könyörgõ májjal hagytuk magunk mögött a szépséges hegyalját.

Forrás:
dívány
http://divany.hu