Ezt a csatát elvesztettük

A borpiacra termelõ (fontos distinkció) európai szõlészeket, borászokat tömörítõ szervezetek nem várt egyetértésben támadták a túltermelésért, a pazarlásért és a versenyképesség csökkenéséért egyaránt felelõsnek tartott ma is érvényes rendtartást. A Brüsszelbõl irányított rendszer egy olyan párhuzamos szõlõ- és bortermelés felépülését ösztönözte, amelynek célja már az uniós támogatással megvalósuló szõlõtelepítés idõszakában sem a piacra termelés, hanem az ugyancsak uniós támogatással megvalósuló krízislepárlás volt. Több százezer hektárnyi szõlõt telepítettek alkalmatlan területeken, több millió hektoliter emberi fogyasztásra valójában alkalmatlan bort pároltak le kizárólag azért, hogy hozzájussanak az említett büdzsé nagyobbik részéhez. A borászszervezetek olyan új rendtartást kívántak, amely a világpiacon még mindig vezetõ, de pozícióból folyamatosan veszítõ európai bor versenyképességét hosszabb távon javítja. Támogatja pléldául a klímaváltozással kapcsolatos szõlészeti kutatásokat, szõlészeti- bortechnológiai fejlesztéseket, segíti az európai borok promócióját, a fogyasztók számára használhatóbb tájékoztatást nyújt mind a hazai, mind az exportpiacokon. Úgy vélték, a döntések és ezzel együtt a költségvetés nagyobbik részét az EU-t kormányzó elveknek, így elsõsorban a szubszidiaritás elvének megfelelõen a felhasználáshoz közel, olyan szinten kell mûködtetni, amely tisztában van a helyi szükségletekkel.

Természetesen az elõkészítés megindult az Európai Bizottság Mezõgazdasági Fõbiztosságának szintjén is. Fischer Boel asszony és szakértõi a gondok gyökerét nem a rendtartás hibáiban látták, hanem sokkal inkább magában a szõlõtermelésben. Úgy gondolták, a legnagyobb jó, amit tehetnek az ágazatért, az az, hogy kivágatják a termõterület 10 százalékát, össszesen mintegy 400 000 hektárt, és a támogatásokat a kivágásért osztják. A másik cél, a rendszer egyszerûsítése érdekében terület alapú támogatásra térnek át.

A tagországok kormányhivatalai közben ugyancsak hozzáláttak a reform elõkészítéséhez. Az uniós hivatalnokoknál sokszor nagyságrenddel kevesebbért dolgozó minisztériumi dolgozók elképzeléseik alakításánál egyszerre kívántak megfelelni a szakmai elvárásoknak, a valamiféle eurósummában mérhetõ nemzeti érdeknek és az uniós bizottság kompromisszumkészséget díjazó elvárásainak. Tagországonként persze más és más önbizalomszinttel, szövetkezési és alkuerõvel láthattak neki a feladatnak.

Beindult egy nem túl nyilvános, az eddigi pénzlenyúlók által generált lobbizás is az eddigi rendszer konzerválása érdekében, méghozzá valamennyi más szintnél nagyobb sebességgel és félelmetes hatékonysággal.

A rendszer konzerválására törekvõ elsõ kezdeményezést az a négy déli ország indította el, amely saját termõterületének vagy termelési volumenének arányánál lényegesen nagyobb mértékben részesült az 1,3 milliárdos mannából. Spanyolországban, Portugáliában, Olaszországban, Franciaországban iparággá vált az uniós pénzek lenyúlása, természetes tehát, hogy még nem is eszmélt a többi csoport, amikor ezek már szövetséget kötöttek, hogy minden maradjon a régiben.

A reformfolyamat második esztendeje avval telt, hogy a különbözõ lobbicsoportok, kormány- és EU-szakértõk egymást gyõzködték, szövetségeseket kerestek, kompromisszumokat dolgoztak ki.

A magyar borászszakmai szervezetek részt vettek a nemzetközi egyeztetési folyamatban, közremûködtek a nemzeti álláspont kidolgozásában. Végül a magyar kormányálláspont igencsak becsülendõ módon az európai borászszervezetek véleményéhez állt a legközelebb.

Az Európai Bizottság igen jól fizetett tisztviselõi más erõtérben mozogtak. Nem volt idejük megsértõdni azon, hogy a szakma és a tagállamok egyöntetûen utasították vissza reformterveiket, amelyek szerintük az európai piac kiszolgáltatottságát növelték volna az újvilági borokkal szemben. Szorította õket az idõ, saját ütemtervük szerint a rendtartás reformját még a decemberben lejáró portugál elnökség alatt tetõ alá kellett hozniuk. Tudomásul vették, hogy a tervezett 400 000 hektár kivágását elutasították mind a szakmai szervezetek, mind a tagországok, elfogadták, hogy a kassza 60 százalékát a döntéseket jobban átlátó nemzeti kormányok kezeljék „nemzeti borítékokban”, amelyek elsõsorban az ágazat versenyképességét szolgáló célokra fordíthatók. Hozzáláttak ahhoz, hogy a befolyásos lepárlólobbi és a még befolyásosabb déli országok támogatását is elnyerjék.

2007 tavaszán a Bizottság munkaanyagaiban feltûnt, hogy a „nemzeti borítékok” összegének súlyozásánál az ésszerû terület és volumenalapnál nagyobb mértékben kívánják figyelembe venni az úgynevezett „történelmi referenciát”, magyarul azzal „büntették” az EU pénzeket a legális céloktól eltérítõ tagországokat, hogy a lopott pénzt járadékosították. A lepárlók számára is tartogattak ajándékot: az északi országok számára be kívánták tiltani a kommersz borok cukorral történõ javítását, hogy ehelyett ezeket a déli, bornak alkalmatlan italok sûrítményével kelljen „javítaniuk” . A sûrítményeket természetesen a lepárlók készíthetnék. A borjavítási mód amellett, hogy jelentõs mértékben megdrágítaná északon az asztali borok termelését, feltehetõen negatív hatással lenne azok minõségére is. A Bizottság nem kívánt hasonló módon foglalkozni a délen termett asztali borok savazásának kérdésével, nem hagyva meg azt az illúziót sem, hogy valójában az olcsó kínálatot kívánják korlátozni.

Az európai borászszervezetek, felismerve, hogy szándékaikat az össznépi kiegyezéssel eltérítették, jelezték a Bizottságnak, hogy a reformtól azt várják, legyen verseny semleges és ne torzítsa a piaci versenyt egyes tagországok javára. (Az európai családi borászatokat tömörítõ CEVI konszenzussal támogatta ezt a döntést, jóllehet tagságában jelen vannak a portugál, francia, spanyol családi borászatok is.)

A magyar kormány jó álláspontjához nem talált szövetségeseket. Gráf József október 25-én Egerben, a fõbiztos asszony látogatása során szép gesztussal munkaebédre hívta a magyar borászok képviselõit. A megbeszélés során a borászok és a minisztérium munkatársai egybecsengõen támogatták a korábban kidolgozott és az európai borászok véleményével egyezõ álláspontjukat. Kifejtették, hogy a diszkriminatív reform számukra jelentõs versenyhátrányt, közép távon a magyar szõlõ-területek jelentõs csökkenését okozná. Gráf József elmondta, hogy a bor mennyire fontos kérdés a magyar tudatban és a gazdaságban. A kedves, nagymamás biztos asszony empátiával hallgatott bennünket, majd közölte, hogy a helyzetünket megérti, de tekintettel a decemberig hátralevõ szûkös idõre a dossziét nem kívánja újratárgyalni. Azt javasolta, azon gondolkozzunk, milyen célokra költhetjük a kisebb nemzeti borítékot. Érdekes beszélgetés volt, Fischer Boel meg sem próbált meggyõzni bennünket igazáról.

Helyünkre kerültünk. Az egy liter borra vetített, az osztrákokénál például 7 forinttal kisebb terület alapú támogatás hátrányát megkétszerezheti az egy liter borra vetítve 7 forinttal kisebb nemzeti boríték és háromszorosára növeli a cukrozás helyett bevezetendõ sûrítményes javítás. A 200 Ft/l-es borok kategóriájában ez több mint 10 százalék versenyhátrány, a 400 Ft/l-esek között is több mint 5. Ebben a két kategóriában termelõdik a magyar borok 80 százaléka.

10 esztendõn belül eltûnhet a 86 000 hektárnyi szõlõterület fele, helyén a talajban parlagfû nõ majd, a hiperek alsó polcain pedig olcsó dél-európai bor terem. A leépülés érzékenyen érinti az egész borászszakmát, mert a termékpiramis alól kiütik az alapot.

Nem a termelõk tudnak kevesebbet, mint déli versenytársaik.

Az ország Brüsszelben megméretett és könnyûnek találtatott. Most nem kellene pár euróért rossz kompromisszumot kötni.

Ha egyszer elfogadjuk a másodosztályú státust, máskor más ügyekben is nagy kedvvel törölgetik majd belénk a cipõjüket.

Jásdi István

A szerzõ a Magyar Független Bortermelõk Szövetsége elnöke.

Forrás:
Index
http://www.index.hu