Elzárt csapok: komoly gondban a borfesztiválok

– Milyen lett a tavalyi bor?

– A hivatalos statisztika szerint 1,6 millió hektoliter bor termett 2010-ben Magyarországon. Ez az utóbbi évtizedeket tekintve negatív rekord: általában 3,5-4 millió liter kerül a hordókba, ehhez képest a tavalyi mennyiség rendkívül kevés. A képet valamelyest árnyalja, hogy ennél azért valamivel több szõlõ termett: a tavalyi évjáratból jelentõs mennyiségû szõlõ és szõlõcefre elhagyta az országot. Zömében Csehországba, Olaszországba, Szlovákiába exportáltak a termelõk, és ott készült bor a magyar alapanyagból.

– A minõséget illetõen is negatív rekordról beszélhetünk?

– A tavalyi év nagyon rossz évjárat volt, egy olyan év, amire nem vagyunk büszkék. Rengeteg volt a csapadék: a szokásos évi 5-600 milliméteres mennyiség helyett sokfelé 1000-1100 milliméter hullott, ami a szõlõ egészségét, érését nagyon károsan érintette – ez a minõségre is rányomta a bélyegét. Ennek ellenére egy-két fajta esetében finom és jó borok születtek: elsõsoban az illatosabb, korábbi szüretelésû fehérborok között találunk jó minõségût, a rozék is jók lettek, a késõbbi szüretelésû boroknál viszont nagyobb a minõségi ingadozás. Itt már nagyobb szerepe van a technológiának és a szaktudásnak is. Egy nehéz évjárat próbára teszi a technikai-technológiai és szellemi hátterét a termelésnek – magyarán mondva egy nehéz évjáratban válik el igazából, hogy hol van jó háttér és jó borász, aki valamelyest tudja kompenzálni az évjárat rossz adottságait. Mindent azért persze nem lehet a természet helyett elvégezni, számos tényezõ nem pótolható szakértelemmel.

– A megtermelt bort el is kell adni. A számos borászszervezet közös érdekeinek képviseletére, a magyar bor és borkultúra népszerûsítésére lenne hivatott az Agrármarketing Centrum (AMC) égisze alatt mûködõ Bormarketing Bizottság, amely mostanában inkább az ellentétek, a lemondások és a felmentések miatt kerül be a hírekbe. Mi történik a szervezettel?

Csak a tényeket tudom, a mögöttük meghúzódó okokat az ember kevésbé láthatja. Tény az, hogy a borászok befizetéseibõl évek óta mûködik egy alap, melynek közösségi marketingcélokat kell szolgálnia. A forgalombahozatali járulék 60 százalékát a kormány és a borszakma egyezsége értelmében évek óta marketingcélokra fordítják, a fennmaradó 40 százalékból pedig a borok minõségellenõrzését finanszírozzák az MgSzH-n (Mezõgazdasági Szakigazgatási Hivatal – a szerk.) keresztül. A 60 százalékot a borszakma szeretné azokra az ügyekre fordítani, amelyeket kiemeltnek gondol.

– Mekkora összegrõl van szó?

– Évi 800 millió – 1 milliárd forint körüli pénzrõl van szó, tehát számottevõ összegrõl. Ennek a felhasználása az elmúlt években is nehézkesen zajlott; a kormányváltás óta pedig a rendszer kétszereplõssé vált. A pénzek beérkeznek a költségvetéshez, majd az AMC közremûködésével kerülnek pályázatok útján felhasználásra. A rendszer másik szereplõje a vidékfejlesztési miniszter által létrehozott 13 fõs Bormarketing Bizottság, amely a pályázatok kiírásával és elbírálásával foglalkozik egyfajta minõsítõ-döntéshozó szervezetként. A döntéseket végül a miniszter hagyja jóvá és írja alá.

Tény, hogy ebben a rendszerben nagyon sok feszültség van, ennek eredményeként 4 bizottsági tag személyes kihallgatást kért a miniszter úrtól, hogy a problémákról, nehézségekrõl, javaslatokról beszéljenek. Az írásos javaslatokra válaszként egy levelet kaptak arról, hogy megszüntetik a bizottsági státuszukat. Itt tartunk jelenleg; kérdés, hogy jobb lesz-e attól a helyzet, hogy a bizottság tagjait lecserélik. Nagyon sok pénzrõl van szó, és nagyon sok termelõ erõfeszítéseirõl, az azokból származó befizetésekrõl: azt gondolom, hogy természetes és elfogadható elvárás a szakma részérõl, hogy beleszólhasson a pénzek felhasználásába.

– Hogyan lehet népszerûsíteni a bort? Mûködhet az óriásplakát is, vagy csak a fesztiválok, borkóstolók, bortúrák hozhatnak számottevõ forgalomnövekedést?

– A bor egy rendkívül sokszínû termék, megjelenése minden szempontból – árban, minõségben, stílusban, szakmai tartalomban – változatos. Nem túlzás, hogy az ember alkotta termékek között a bor a leggazdagabb választékú. Ebbõl adódóan a piacrajutásnak, a marketingmunkának is nagyon sokszínûnek kell lennie: ahány termék, ahány piaci szegmens, annyi megfelelõ és szükséges marketingeszköz. Bizonyos termékeket óriásplakátokkal is jól lehet kommunikálni, rendkívül fontosak azonban a személyes találkozások is. A sokszínûség mellett ugyanis a bornak sajátossága a személyesség is: kötõdik hozzá a készítõ stílusa, hozzáértése, a minõségrõl alkotott elképzelése is. Ezt a jellegzetességet értelemszerûen személyesen lehet a legjobban bemutatni, átadni.

A bor ráadásul abszolút bizalmi termék: az, hogy egy adott bor tényleg a megjelölt helyen, módon, az adott szõlõfajtából készült, nyilvánvalóan jogi értelemben is garantált, ennél is fontosabb azonban a fogyasztó bizalma, amelyet a termelõ és a termék iránt táplál. Ezt a bizalmat, hitelességet a leghatékonyabban szintén a személyes találkozások alkalmával lehet kiépíteni, megerõsíteni. Egy újsághirdetésnél százszor hatékonyabb lehet, ha a fogyasztó eljöhet a pincémbe, találkozhat velem egy fesztiválon, és a szemembe nézve meghallgathatja az én elképzeléseimet a borról.

– Gyorsan nõtt a népszerûsége a borkúltúrával kapcsolatos fesztiváloknak, évrõl évre egyre többen vesznek részt a rendezvényeken. Rendezvényszervezõi szemmel nézve milyen évjárat a 2011-es?

– Az utóbbi két évtizedben gombamód szaporodtak az országban a borfesztiválok, a semmibõl nõttek ki a kisebb-nagyobb rendezvények, melyek között egyaránt megtalálhatóak a kisebb helyi fesztiválok, a nagy országos mustrák és a nemzetközi szintû boros találkozók is. Az elmúlt néhány év folyamatosan romló gazdasági helyzete persze ezekre is rányomta a bélyegét, a válságos idõszakban a látogatók mellett a borászok is jobban megfontolják, hogy egy fesztivál, kiállítás költségeit hányszor tudják vállalni egy évben, mely rendezvények esetében. Ez bizonyos szempontból jótékony hatással is jár: erõsíti a fesztiválok közötti versenyt, a szervezõk pedig megpróbálnak egyedi arculatot teremteni az eseményeknek, próbálják az eltérõ értékeket kiemelni, ami segíthet a fogyasztóknak abban, hogy megtalálják a számukra legkedvesebb rendezvényeket.

A válság azonban továbbra is tart, tapogatjuk, hogy elértük-e már a gödör alját: az ország legnagyobb borfesztiváljának szervezõjeként azt látom, hogy soha ilyen kevés közösségi forráshoz még nem lehetett hozájutni, nincs keret, nincs kiírt pályázat. A tavalyi évhez képest egyelõre 25 milliós mínuszban vagyunk, a pénzhiány pedig ahhoz vezethet, hogy pont azt a kulturális tartalmat kell leginkább megnyirbálni, amire egyébként a legbüszkébbek vagyunk. A fesztivált ugyanis épp a kulturális többlet különbözteti meg egy egyszerû borvásártól. Azt pedig tudomásul kell venni – és ezt a kulturális kormányzat figyelmébe is ajánlom -, hogy ma a széles tömegek leginkább a fesztiválokon jutnak hozzá a kultúrához, bizonyos mûfajok, a folklór, a népzene, a világzene, a néptánc gyakorlatilag nem is érhetõek el más formában. Ezek „fogyasztásához” a fesztiválok rendkívül fontos, esetenként egyedüli lehetõséget kínálnak; ha ezt a funkciójukat nem tudják betölteni, akkor nehéz lesz a valóságshow-k szintjérõl kiemelni az országot.

– Hogyan lehet ilyen helyzetben fesztivált szervezni?

– Reménykedünk abban, hogy a források még bõvülhetnek, folyamatosan lobbizunk azért, hogy egy kissé megnyíljanak a csapok. Mi is itt élünk az országban, látjuk a nehézségeket, senki sem várja el, hogy változatlanul menjen tovább minden: megtesszük azokat a lépéseket, amelyek segíthetnek a költségeink racionalizálásában, a források hatékonyabb felhasználásában. A nulla szintû támogatással azonban nem lehet messzire eljutni, a spórolás nem elegendõ: meg kell vágni a kiadásokat, kevesebb kulturális programmal, kisebb marketingbüdzsével kell tervezni. A jelenlegi helyzet feloldása mellett nagyon fontos, hogy valamilyen jövõképet kaphasson a szakma: mondhatnák azt is, hogy „Uraim, elfogadjuk, hogy ez egy támogatandó érték, de ez az év ilyen, idén nem megy, de majd jövõre.” Az ember akkor úgy tud tárgyalni a beszállítóival, a fellépõkkel, a mûvészekkel: csináljuk meg idén félgázsival, aztán jövõre majd újra lesz pénz. Nagyon nehéz azonban úgy, hogy nem tudjuk, hogyan gondolkodnak a jövõrõl azok, akik a sorsunkról döntenek. Kulturális rendezvényeket közösségi források nélkül nem lehet megszervezni: ha teljesen üzleti alapokra helyezzük, akkor az már nem az a kultúra, nem az a színvonal lesz, amit megszoktunk.

– A néptáncosok helyett majd jönnek a valóságshow-sztárok. Az eredményes bormarketing az adóbevételeken keresztül az államkasszára is hathat – hogyan alakul a hazai borfogyasztás? A mennyiségen vagy a minõségen látszik a válság?

– Összességében a becslések alapján a borfogyasztás nem esett vissza – ezt azonban csak óvatosan merem kijelenteni, mert nem igazán vannak erre statisztikák. Úgy gondoljuk azonban, hogy a fejenként és évenként számított 30 literes fogyasztás nem csökkent. Az olcsóbb borok kereslete természetesen nagyobb, ebben a kategóriában egyre jelentõsebb az import aránya is. Itt vannak komolyabb zavarok az illegális borok miatt: habár egyre csökken azoknak a termékeknek az aránya, amelyek esetleg nem is szõlõbõl készültek, növekszik egy másfajta törvénytelenség jelenléte a piacon – ezek az adóelkerülõ borok. Ezek nyilvánvalóan komoly versenyhátrányt jelentenek a törvénytisztelõen tevékenykedõ borászoknak, az elsõdleges fontosságú árversenyt ugyanis lehetetlen tartani a közterheket nem fizetõkkel. Összehangolt ellenõrzésekre lenne szükség a hatóságok részérõl: nem gombostût kell keresni a szénakazalban, hiszen komoly mennyiségekrõl van szó, amelyhez megfelelõ logisztikai hátteret kell biztosítani, nem lehet nyomtalanul bonyolítani ekkora ügyleteket. A megfelelõ szándék megléte esetén ezen a területen rövid idõ alatt komoly eredményeket lehetne elérni.

– Amibõl a borász szakma mellett az államkassza is profitálhatna.

– Pontosan így van. A kínálat – volumenben és értékben is – felsõ 5 százalékát adja a csúcsborok piaca. Ez az a szegmens, ami sok esetben elködösíti a döntéshozók tekintetét: ezek a borok és borászok kerülnek a kirakatba, nemzetközi mércével mérve is sikeresek, árban és minõségben is kiemelkedõt nyújtanak. Könnyen hiheti azt a külsõ szemlélõ, hogy ez a valóság – holott ez az 5 százalék. A háttérben eközben ott vannak az óriási gondok: csökken az ültetvénynagyság, a 20 évvel ezelõtti 100 ezer hektárral szemben ma felére csökkent a szõlõk területe. A Kert Magyarország címû agrárstratégiában gyönyörû gondolatok vannak arról, hogy az agrárium szerepe az egészséges élelmiszerek elõállításán kívül az is, hogy jó megélhetést adjon az embereknek, vidéken tartsa az embereket, rendezett, turisztikailag vonzó tájakat biztosítson az országnak – a szõlõnek ebben fantasztikus adottságai és lehetõségei vannak. Ezt nem kihasználni, hanem ebben inkább visszalépni borzasztó veszteség lenne. A szõlõ és a bor össztársadalmi szinten rengeteg hasznot hajthat – nem beszélve a bor egészségmegõrzõ erejérõl.

Forrás:
Privátbankár.hu
http://www.privatbankar.hu/