Dionüszosz szíve

Dionüszosz az ég és a Föld szerelmébõl született. Atyja Zeusz, szülõanyja pedig egy halandó, akit Szemelének hívtak. A szép ifjú, midõn fölserdült, iszonyú összeesküvés áldozata lett: féltékeny titánok tépték szét a testét. Athéné istennõ csak megkésve értesült a szörnyû tettrõl, az ifjú szerteszét szórt tagjait így már nem tudta egybe gyûjteni, de szívét meglelte, és e lüktetõ darabból sarjadt az elsõ szõlõtõke.

A sárgolyó sok boros vidékén él úgy a legenda, hogy amikor az özönvíz végeztével megakadt a bárka egy hegyben, Noé útnak indult és egy szõlõvesszõvel tért vissza. Azt leszúrta a földbe és kijelentette, hogy új élet kezdõdik immár. A másik változat szerint az esõk elálltával egy galamb szállt Noé elé a bárkán, csõrében a jó hírrel, a szõlõvenyigével. Noé ezzel a hajtással indult el, s találta meg végül a már zöldellõ szõlõsorokat.

Mámorosabb historikusok már úgy kanyarították a történetet, hogy Noé az özönvíz után sétára indult és a botjával egy-egy kutya, macska, oroszlán és disznó tetemét érintette. Azután leszúrta az állatok vérével átitatott botját, ami kihajtott és bogyókat hozott. A termésbõl bor lett, amitõl kapatossá vált Noé. Akik látták, úgy emlékeznek, hogy az elsõ kupától olyan lett, mint a kutya. A másodiktól, mint a macska, a harmadiktól, mint az oroszlán.

A negyediktõl meg olyan, mint a disznó.

A világ legértékesebb borvidékén, Tokajon az antik római mitológiáig eresztik le az eredeztetés gyökereit. Azt tartják, hogy a magyar ég is tele volt istenekkel, s ahol istenek laktak, ott mulatságokat is rendeztek. Ganimedes, az istenek pohárnoka egyszer borral teli kehellyel lépdelt Jupiter felé, de nem bírta elviselni a kehelybõl áradó forróságot, s egy keveset kilöttyintett. Épp Tokajra.

Ezért hasonlatos a tokaji az istenek italához.

Tokaj a legendárium gazdagságában is az elsõ. Sem Sopron, sem Eger, sem Villány, sem Szekszárd, de még a csodaszép, összefüggõ balatoni borvidék sem húzhat elõ az emlékezet tarsolyaiból annyi mondát, s a kultúrtörténet oly tágas mélységeibe visszahulló legendát, isteni történetet, mint Hegyalja. S milyen boldog lehet az a nemzeti borkultúra, amelynek egy Tokaj a királynéja és egy történelmi ország egész területe az udvartartása. Villány hercegével, Eger, Szekszárd, és Balaton grófjaival, büszke Sopron õrgróffal, Somló és a többi hegyvidék báróival, és a hatalmas Alföld tettrekész kisnemeseivel.

Magyarország: Édenkert.

Amióta a történetírók fölfedezték ezt az országot, s a fáradhatatlan utazók szenvedélyével bejárták a tájat, azóta említik csodálattal az itteni szõlõskertek gazdagságát, a darázsdonogásos, aranysárga szüreteket, a pincék kincseinek varázsos sokszínûségét. Már Szent István király a pannonhalmi alapítólevélben az elsõ helyre sorolja a szõlõt, ami után tizedet kell fizetni. A magyarság számára, de a Kárpát-medence õslakosainak sem volt újdonság a szõlõ és a bor. A görögök a Duna-deltáig hajóztak föl, így a borivás kultúrája már a Krisztus elõtti évszázadokban is ismert volt e tájon, a rómaiak pedig itáliai szõlõvenyigét hoztak ide. A honfoglaló õseink a török együttélés idején ismerkedtek meg a borral, kedvenc italukkal, így az államalapító király a mindennapok éltetõ italát helyezte a legelsõ adókörbe.

A szõlõ- és borkultúra az éghajlathoz, a tájhoz, a társadalomhoz, a szokások rendszereihez, magához az élethez igazította a magyarságot. Húsevõ nép vagyunk. Eleink a nyereg alatt puhított húshoz mindig bort vagy tejet ittak. Utóbbit nem ritkán erjesztve. A bor tárolásához és a szõlõ mûveléséhez, mivel ezek a legigényesebb és legösszetettebb szaktudást igénylik, olyan tapasztalat, olyan munkakultúra tapadt, ami a többi mezõgazdasági tevékenységhez, ház körüli tennivalóhoz rengeteg muníciót adhatott. Az agyagedény ugyanúgy bort tárolt, mint a nyeregre akasztott bõrtömlõ vagy a hánccsal összekötözött, dongákból épített fahordó.

A szõlõ indái a nemzet több évezredes múltját fonják össze. A francia, a spanyol, a portugál, az olasz, a görög, a német és a magyar, mindössze hét nemzet mutathat ki történelmébõl ilyen gazdag, az élet minden elemére kiható együttélést az ember és egy gümölcs között.

Krisztus vére. Ez a szent metafora csakis azért születhetett meg, mert a szõlõ semmivel sem összehasonlítható, különös, önálló életet élõ, megszemélyesítésekre ösztönzõ, átlényegülõ növény. A szõlõ gyümölcsféle ugyan, de termésének csak töredékét fogyasztják nyersen. Lédús bogyóit kipréselik ugyan, de a lébõl csak kicsiny hányad lesz alkoholmentes ivólé. Más gyümölcsöt is erjesztenek vagy párolnak, ám egyikbõl sem lesz olyan bor, aminél fontos az eredet: a táj és a termelõ neve. Igaz, hogy vannak jó gyümölcspálinkák, amelyeknél nem árt tudni, hogy hány évet töltöttek fahordóban, de még ezeknél sem fontos az évjárat.

A szõlõ kúszónövény, ám elterjedtségéhez képest a legkevésbé alkalmazzák lugasként. Szárait, hajtásait metszik, leveleit gyakran letépik, a növény kúszását egy idõ után már nem irányítják, hanem korlátozzák. A szõlõ értéke, mint minden gyümölcsnél, a termés. De ki látott már olyat, hogy a jobb szemekért a gazda megtizedelte a cseresznye, a meggy vagy a kajszi zöldjét? Jó szõlõ, azaz jó bor viszont elképzelhetetlen terméskorlátozás nélkül.

A legtöbb szõlõskertet nem kell locsolni. A gyökerek 9-10 méterre is lehatolnak és megkeresik, sõt eltárolják az életet adó vizet.

És a szõlõ olyan életet él, mint az ember. Két-háromévesen indul el önállóan, de sokáig bizonytalan, szertelen. Húszévesen már mindent tud, ám harminc-negyven esztendõs korában képes a legszebb teljesítményekre. Igaz, többet is kell pihennie. És sokáig szolgál, egészen nyolcvan-százéves korig.

Hazánk az egyetlen olyan ország a világon, amelynek szinte egész területe alkalmas a szõlészetre. S az is tény, hogy az északi (savas, gerinces) és a déli (alkoholgazdag, tüzes, de bársonyos) típusú bor egyedül Magyarországon találkozhat egymással oly természetességgel, ahogy a tízforintos tapad föl a jó pince bolthajtására.

Ha lapozunk néhányat a kulturtörténet furmintsárga lapjain, találkozhatunk azzal a ténnyel, hogy a középkorban a földmûvelõk között kiváltságos helyzetbe kerülhettek a szõlõvel foglalkozók. Sõt, ha a vörösbor történetét kutatjuk, egyenesen a polgárosodás genezisére vetõdhet figyelmünk gyertyalángja, hiszen ahol a dézsmaszedõtõl engedélyt kapott a szõlõmûvelõ arra, hogy a bogyókat hosszú napokra a kipréselt lén hagyhatja, ott bizony különvált az egyszerû kétkezi munkás és a birtokos nemes közvetlen szolgáltatója: a parasztpolgár. Ez az a pillanat, mármint a vörösbor születésének ideje, amikor a jobbágy elindulhat a gazdává válás útján. Földet bérelhet, saját kapása lehet. Kettéválik a falu népe, kétféle minõség születik.

Olyan ez, mint amikor a szerényebb asztalokon a boroskancsó árnyékában szalonnához támaszkodik a vöröshagyma, másutt meg dió, viaszos alma, feszülõ bogyójú szõlõ és egy falatka rafinált sajt áll a kristálypohár fénytörésében.

Igen, a megrakott asztal.

Meggyõzõdésem, s e hitemben számos kitûnõ borász, vendéglátós, turisztikai szakember erõsített meg, hogy nem csupán az ágazat, hanem az egész magyar (mezõ)gazdaság egyik kitörési pontja lehet a borászat-gasztronómia-turizmus hármasára épített nemzeti hídfõállás. Elzászban és a Mannheim környéki Borúton az ott termett bor hetven százalékát, Burgenlandban négyötödét fogyasztja el és viszi magával az idegen. Nincs tárolási, szállítási költség, nem kell vámot fizetni, sok esetben a palackozás árát is meg lehet spórolni, ráadásul a bor ebédhez és vacsorához csúszik le, a jókedvû turista mütyûröket vásárol, majd elhatározza, hogy még egy napot marad a szállodában. Térdzoknit és túrabakancsot, selyem sálat meg parfümöt vásárol még, csomagoltat hagymafüzért is, végül erõsen megfogadja, hogy ide, bizony visszatér.

Verhetetlen paprikánkat és az összetéveszthetetlen ízû õszibarackot (almát, epret, málnát, húst, tejterméket, pékárut) annál az asztalnál kell kínálnunk, ahová a jó bor reményében, egy szép túra közepette ül le az egyébiránt elkényeztetett, de végtelenül kíváncsi, ezért aztán elnézõ külföldi.

A közös Európában ma az egy fõre jutó évi borfogyasztás 36-38 liter. Lehámozzuk a célrétegrõl a gyereket, az absztinenst és a visszafogottabb idõsebb nemzedéket, s máris magunk elõtt látjuk azt a polgárt, aki napi négy-öt deci bort kortyolgat el a saját kedvére, a vállalati menzán, az üzleti ebédhez, a barátokkal, s otthon, a tévé elõtt. Õ a mi emberünk, neki kell megmutatni a kincsünket.

Nem kicsúszott szó, hogy a magyar bor nemzeti kincs. Ez realitás. Magyarország áruvédjegye lehet újra, mint ahogy nemzetünk azonosító eleme Bartók és az Aranycsapat, Szent-Györgyi és a gulyásleves, a Parlament és a Balaton.

S hogy teljes legyen a kör: a hazánkéhoz hasonló termõterülettel bíró Chile nyolcszor-kilencszer annyit költ marketingre, mint Magyarország.

Mindenesetre jó volna még idõben tisztázni, hogy az európai közösségbe nem kormányok és még csak nem is országok lépnek be, ha egyáltalán belépnek, hanem magánszemélyek, akik azonosságot vállalnak egy nemzettel, egy államrenddel, egy tradícióval meg egy szakmával, amit mûvelnek.

Én innen nézem a magyar borászt. Mindene, ami fontos, megvan ahhoz, hogy a legjobb legyen a világon. Szereti a feladatát, beléfeledkezik a munkájába, amit ért. Istentõl jó földet és rézsút hulló napfényt kapott. Pincéje, hordója kézhez áll. Amit tud, azt az övéitõl tanulta, akikkel kostolgat, azok vele egyívásúak, s az a bódulat, amit hordóba, majd palackba zár: tengerparti séta a fövenyen, rõzseláng, ragaszkodó ölelés.

Hagyjuk õt dolgozni, s ha leveri a dugót a hordóról, higgyük azt, hogy Dionüszosz szíve dobban.

Az esszé a hónap végétõl a BorKÓDEX alatt is olvasható lesz!

Forrás: