A szekszárdi borok mûvészei

„Sokan állítják, hogy az édes bort kedvelik. Be szoktam bizonyítani, hogy nem az édeset szeretik, hanem nem kedvelik a savas bort” – mondja Pálos Miklós, majd a fotós kedvéért rögtön kibont egy üveg száraz vörösbort. „Puskaporszáraz” – mondja az ifjú borász, aki nyolc évvel ezelõtt kezdett szõlészettel foglalkozni. A nagyapja, miután Szekszárdra költözött, rögtön vásárolt egy darabka szõlõt a Csacska-dûlõn. „Gyüttment az, akinek nincsen szõleje” – tartotta a mondás, így a városban szinte mindenkinek volt egy kis szõlészete, nem csoda, hogy a borvidék sok apró parcellára tagozódott. Az öreg Pálos sohasem kényszerítette fiát, hogy a szõlõt kapálja, talán ezért maradt meg a borászkodás iránti szerelem. Édesapja, aki az agrártárca államtitkára volt az Antall-kormányban, szívesen „szöszmötölt” ugyan a családi örökségként kapott szõlõben, ahol a szellemi munka fáradalmait pihente ki, de komolyabban nem merült el a szakma rejtelmeiben. Most büszke a fiára, jó érzés látnia, hogy nagy lelkesedéssel végzi munkáját.

„Miután megjártam Spanyolországot és Írországot, ahol a mezõgazdaságban dolgoztam, rájöttem, hogy Szekszárdon nem lehet mást tenni, csak szõlõvel foglalkozni” – meséli a kezdetekrõl Pálos Miklós. A családi szõlõben megtartotta a több mint százéves tõkéket. A nagyanyai örökség ráesõ részébõl bõvítette a területet, majd évekkel késõbb – hatalmas hitellel a nyakában – újabb szõlõt vásárolt, igaz, a birtok felét késõbb kénytelen volt értékesíteni. „A kertészeti egyetemen az elméletet szívtam magamba, ezzel párhuzamosan Villányban a szakmunkásképzõbe is beiratkoztam, az alapokat a Takler-pincészetben tanultam ki.” Az egyetemen együtt tanult késõbbi társával, Halmosi Áronnal, akivel 2007-ben közösen alapították a céget, a Bormûhely Kft.-t. „Áronnal nagyon jól kiegészítjük egymást. Remek szakember, és nagyon precízen adminisztrál, amire nagy szükség van a bürokrácia útvesztõiben” – mondja társáról Pálos, aki inkább nagy léptékben gondolkodik: töri a jeget és szaggatja az istrángot.

Ekkorra már sokan kérdezték, mikor jelenik meg a boraival. Pálos Miklós még nem érezte elérkezettnek az idõt, ezért éveken át nagy tételben továbbadott a terményein, végül 2006-ban elkészült az elsõ évjárat, amelyhez a nevüket is szívesen adták. „A hegyközségi borversenyen és a kékfrankosok nemzetközi megméretésén is aranyérmet nyertek a borai két évvel ezelõtt, a környék nem kisebb neveivel sikerült együtt szerepelni, mint Mészáros, Takler, Vesztergombi és Vida. Nagy tisztelettel beszél a szakma nagyjairól, egy cseppnyi irigység sincs a hangjában. Fiatalos lendülettel és éber figyelemmel keresi a maga és borai helyét a piacon. Pálos Miklós a hétköznapok „munkás borának” szerepét szánja a Rokka-sorozatának, amelyben fehér, vörös és rozé házasítására készül, emellett lesz kékfrankos és kadarka is. Az ifjú borásznak csupán a hazai bürokráciával gyûlt meg a baja. „Hiába vannak pályázati lehetõségek, ha ötven-hatvan százalékos önerõt kérnek. Nehéz ezekhez az összegekhez hozzájutni, hitelt sem egyszerû kapni, hát még kitermelni. Harmincszázalékos hasznot keveseknek sikerül a mezõgazdaságból kicsikarni” – mondja. Az uniós csatlakozással sem járt jól az ágazat: megnyílt a hazai piac. Az olcsó külföldi importbort sokszor magyar címkével látják el. Ennek ellenére optimista: egy francia közmondás szerint a borászat elsõ száz éve ráfizetéses csupán, utána már megéri foglalkozni vele.

Forrás:
Magyar Hírlap online
http://www.magyarhirlap.hu