A leggyakoribb borhibák

Fontos tudnunk, mire figyeljünk, amikor felbontunk (vagy felbontanak nekünk) egy üveg bort, hiszen a hibák sokszor nemcsak az ital élvezeti értékét csökkentik, hanem az egészségünkre is ártalmasak.

Természetesen nem könnyû elméletben beszélni a borhibákról. Ebben a témában aztán tényleg igaz a mondás: gyakorlat teszi a mestert. Minél többet (és minél szisztematikusabban) kóstolunk, annál biztosabban fogjuk kiszúrni azokat a tételeket, amelyek valamilyen oknál fogva nem stimmelnek.

Virtuális borkóstolónkon most a legkönnyebben felismerhetõ és leggyakoribb borhibákra koncentrálunk, és sorra vesszük, mit is neveznek a szakértõk hibás bornak.

Akár tíz százalék a hibás tételek aránya

A borhoz értõk számára nem éppen kellemes téma a borhibák kérdése. Az, hogy a piacra kerülõ palackok legalább öt, de akár tíz százaléka rendszerint hibásnak minõsül, abból az egyébként pozitív ténybõl fakad, hogy a bor élõ, egyedi tulajdonságokkal rendelkezõ, folyamatosan változó, alakuló termék.

Ennek ellenére persze igencsak bosszantó, ha a gondosan felépített hétvégi ebédnél derül ki, hogy a kísérõ ital történetesen fogyasztásra alkalmatlan. Ezen felül pedig az is nagyon fontos, hogy ilyen esetben visszaváltási- vagy csereigényünket érvényesíteni tudjuk a kereskedõknél.

A hétköznapi fogyasztó számára az elsõdleges probléma mégiscsak az, hogy a borhibákat fel kell tudni ismerni. A bor ugyanis nemcsak élõ, de elképesztõen sokféle változatban megjelenõ ital, vagyis nem mindig könnyû eldönteni, hogy az adott esetben egy sajátos, szokatlan tulajdonságról van-e szó vagy éppen borhibáról.

Mindenesetre, ha az alább bemutatásra kerülõ legfontosabb szempontokat figyelembe vesszük, nagyobb eséllyel ítéljük majd meg helyesen, hogy egy furcsának tûnõ bor hibás-e vagy sem. Hiszen nemcsak akkor járunk rosszul, ha a hibás bort – hiányos ismereteink miatt – jóízûen elkortyolgatjuk, hanem akkor is, ha egy szokatlan íz- vagy illatvilággal rendelkezõ palackról kijelentjük, hogy nem iható.

Ami szemmel látható

Gyakran tapasztaljuk, hogy egy-egy üveg, esetleg pohár alján apró, áttetszõ kristályok úszkálnak. Nem más ez, mint borkõ, amely egyáltalán nem befolyásolja a bor élvezeti értékét, sem az illatra, sem az ízre nincs hatása, és természetesen egyáltalán nem egészségtelen.

Még mielõtt kinyitjuk a bort, érdemes alaposan szemügyre vennünk a dugót. Ha némi penészt látunk rajta, semmi ok az aggodalomra, ez még teljesen normális jelenség. Ha viszont azt tapasztaljuk, hogy a dugó egy kicsit feljebb került a palack szájánál, akkor több mint valószínû, hogy a bort a kelleténél magasabb hõmérsékleten tárolták.

Elsõ alapszabály tehát: a dugó sosem lóghat ki az üveg szájából.

Idõsebb borok esetében figyeljünk a palackban lévõ bor mennyiségére. Tizenöt évnél fiatalabb boroknál nem szabad elõfordulnia, hogy nincs már benne annyi, mint amennyit eredetileg beletöltöttek. Ha mégis elõfordul, akkor az mindenképpen annak a jele, hogy a bor nem teljes értékû. A feltöltöttség egyébként a muzeális boroknál is fontos szempont az érték meghatározásánál.

Elõfordul, hogy egy bor homályos, vagy egyenesen zavaros, lepedékes. Ez általában már az üvegben is könnyen észrevehetõ, de legkésõbb a pohárban mindenképpen a szemünkbe ötlik. Fiatal borok esetében a zavarosság mindenképpen borhiba. Korosabb vörösboroknál elõfordulhat, hogy a zavarosság csupán a szállításnak köszönhetõ, és néhány órás-napos pihentetés után az eredeti állag magától visszaáll. Ha a bor nem nyugszik meg, akkor valószínûleg elöregedett, és élvezhetetlen.

Amit az orrunkkal fedezünk fel

Néha belekerül a borba néhány morzsalék a parafadugóból. Ilyenkor nincs más teendõnk, minthogy ügyesen kihalásszuk a darabkákat, és már ihatjuk is az italunkat. Természetesen nem ez az a jelenség, amit „dugós bornak” hívunk. A dugósságot ugyanis elsõsorban nem látni, hanem szagolni kell.

A dugós bornak erõteljesen dohos, penészes szaga van, jellemzõen ez a kellemetlenség a nyitás után egyre határozottabbá, erõteljesebbé válik. Ha tehát elsõ szippantásra nem tudjuk eldönteni, dugós borral van-e dolgunk, várjunk negyed órát, és próbálkozzunk újra. Ha a dohos jelleg eltûnik, nyugodtan megihatjuk a bort, ha viszont erõsödik, jobb, ha lemondunk az élvezetrõl. Ezt a gyakori borhibát egyébként a paratölgy kérgének feldolgozása során keletkezõ triklóranizol (TCA) nevû anyag okozza.

Kínos lehet, ha a vendéglõben dugósságra hivatkozva visszavitetjük a rendelt bort a pincérrel, majd kiderül, hogy csavarzáras palackból töltött a poharunkba. Néhány szakértõ azt gyanítja, hogy a csavarzárhoz használt tömítõ anyag is lehet TCA-val fertõzött, ez pedig éppúgy dugóssághoz vezet, mint a rossz minõségû parafa.

A TCA egyébként elég könnyen felfedezhetõ, általában tényleg elég egyetlen szippantás, hogy tudjuk, beteg borral van dolgunk. Nagy ritkán elõfordul, hogy az illat elsõ körben rendben van, ám a lecsengéskor (miután lenyeltük a kortyot, az illat egyenesen a garatból megy fel az orrunkba) annál erõsebben csap meg bennünket a dohos szag. Néha pedig pusztán csak annyit érzünk, hogy a bor nem olyan, vagy kifejezetten rosszabb, mint máskor – ezt a jelenséget a szakzsargon rejtett dugósságnak nevezi.

A másik gyakori hiba, amit az orrunkkal észlelhetünk, a kénesség, illetve a kénhidrogén jelenléte. A bor ilyenkor igencsak kellemetlen záptojás- vagy káposzta-, fokhagyma-, nedves gyapjúszagot áraszt. Ha ez nem lenne elég bizonyíték, beledobhatunk egy darabka rezet az üvegbe, és lögybölhetjük egy ideig. Ha az orrfacsaró szag hirtelen eltûnik, egészen biztosan kénnel fertõzött borral van dolgunk.

A fentieken kívül természetesen léteznek egyéb borhibák is, ám ha az itt felsoroltakkal tisztában vagyunk, és gyakorlottan felismerjük õket, garantáltan kevesebbszer lesz részünk csalódásban és fejfájós másnapokban.

Forrás:
Deluxe.hu
http://www.deluxe.hu/