Wiyanawanda – Borvidék az Égei-tengernél
Dimrit, Sergikarasi, Narine. Ilyen ragyogó neveket viselnek azok a termékeny, nemesített szõlõfajták, amelyeket napjainkban Törökországban termesztenek. A Boszporusz országában reneszánszát ünnepli az évezredes borászati hagyományokra épülõ borkultúra.
A Trákia-i és Marmaris-i régió, valamint az Égei-tenger és Kappadokia borvidékein az ókor óta megmûvelt szõlõültetvények különleges minõségû borokkal mutatkoznak be a borkedvelõk elõtt. Jóllehet az éghajlat az Égei-tengertõl a Földközi-tengerig nem mutat nagy különbségeket, mégis a földrajzi sokszínûség a lehetõségek széles skáláját kínálja a török borok fejlesztésére és választékának bõvítésére.
Törökország csaknem 570 000 hektár területen fekvõ szõlõültetvényei nagy bortermelési potenciált jelentenek. (Összehasonlításképpen Magyarország 86.000, Ausztria 48.000, Olaszország 849.000, Franciaország 889.000 és Spanyolország 1,2 millió hektárnyi szõlõterülettel rendelkezik.) Mindazonáltal az ország eddig elsõsorban étkezési szõlõjérõl és mazsolájáról volt híres, amely a szõlõtermés 95%-át adja. A megtermelt szõlõnek tehát csak kis részébõl készül alkohol. Ennek a kis résznek a 25%-ából a „Raki” néven ismert pálinkát állítják elõ, amely nemcsak a turisták kedvence, hanem a török lakosság körében is népszerû.
Minõségi borok már az Ókorban is
Ahogy a korabeli leletek bizonyítják, Kisázsiában már idõszámításunk elõtt 3000 évvel is telepítettek szõlõtõkéket. A Hettita Birodalom idején a bortermelés ie. 1650 és 1200 között élte virágkorát. Különösen az anatóliai bor számított magas minõségûnek, amellyel már az ókorban is igen magas áron kereskedtek. Így alakult ki az országot a régmúltban jellemzõ név: Wiyanawanda – A borok országa.
A következõ évszázadok alatt, mindenekelõtt az oszmán idõkben, a bortermelést jelentõsen korlátozták. Csak a nem muzulmán kisebbségek – mint az örmények, a görögök, valamint a zsidók – állíthattak elõ és fogyaszthattak bort. A kivételeket nem számítva az uralkodó szultán tiltotta a „kontroll nélküli” bortermelést. A korlátozásokat csak 1923-ban oldották fel, amikor Kemal Atatürk megalapította a Török Köztársaságot. Atatürk maga is nagy borkedvelõ hírében állt és pártolta a magánborászatok létrehozását.
A borgazdaság következõ fellendülésére 1970 és 1980 között került sor. Ekkor leginkább a borbarátok és a turisták járultak hozzá fogyasztás bõvüléséhez. Az 1980-as évek közepén bekövetkezett a bortermelés eltolódása a magasabb minõség és mennyiség felé.
Európától Anatóliáig
Törökország európai részén (Marmara és Trákia földjén) található a legfontosabb szõlõ termõhelyek 40 százaléka. Kevés kivételtõl eltekintve, mint amilyenek például a francia nemesítésû Pinot Noir és Sémillon, vagy a német Rizling, hazai fajtákból készülnek a vörös és a fehér borok is. A török borok õshazájának számító Fekete-tengernél ma már csak kisebb szõlõültetvények találhatóak. Itt túlnyomórészt olyan török fajták teremnek, mint a vörös Dimrit és Sergikarası vagy a fehér Narine. A törökországi szõlõfajták választéka egyedülálló, de a legnépszerûbb fehér borok a Hasandede, a Narince és az Emir fajtákból származnak. A legismertebb török szõlõfajták a Bogazkere és az Öküzgözü, ezek javarészt Közép- és Kelet-Anatóliában élnek meg. Sajátos karakterüknél fogva ezek a fajták a legtöbb bor közül kitûnnek.
Termékeny talaj
Kappadokia régióban Ürgüp térségében különösen sok borgazdaság mûködik. Közép-Anatólia vulkáni talaja és kontinentális éghajlata – a meleg nyárral és a száraz téllel – ideális körülményeket biztosít a szõlõ növekedéséhez és gondoskodik arról, hogy kimagasló minõségû vörös és fehér borok készülhessenek az itt termett szõlõbõl. Noha a termés jelentõs részét modern berendezésekkel dolgozzák föl, néha találkozhatunk olyan családi gazdasággal, ahol a maguk termelte szõlõt hagyományos présekkel préselik. A legfontosabb mai termõterületek az Égei-tenger körzetében és közvetlenül a tengerparton fekszenek. Ebben a térségben, ahol lényegesen több a csapadék, mint az ország belsõ, szárazabb részében – állítják elõ a török borok kétharmadát. Itt a vörös fajtákból Calkarasi-t és nemzetközi fajtákat telepítettek, mint például a Grenache, a Carignan, valamint egyre növekvõ mennyiségben a Merlot és a Cabernet Sauvignon.
A „Nyugat”, mint példa
Törökországban a bor élvezeti cikként az elmúlt években reneszánszát éli. Bár az egy fõre jutó borfogyasztás 0,3 liter/éves mennyiséggel messze az európai átlag alatt marad (összehasonlításként Ausztriában 30 liter/év, hazánkban 33,4 liter/év ). Nagy lökést adnak a fejlõdésnek azok a nagy pincészetek, amelyek a minõségre helyezik a hangsúlyt. Ezen bortermelõk sikerén felbuzdulva kisebb pincészetek jöttek létre, amelyek a klasszikus francia Châteaux-k hangulatát idézik.
A boroknak Törökországban is megvan az ára. Egy palack közepes minõségû bor 6 euróba kerül, a magas minõségû borokhoz pedig 15 eurótól lehet hozzájutni üvegenként. A török borok csak egy ugrásra vannak a csúcsminõségû európai boroktól.
A török borok jövõje
Az igazi nagy áttörés a bortermelésben még várat magára. Ennek ellenére a török borok nagy jövõ elõtt állnak, köszönhetõen az évezredes tradícióknak és a borászok minõségtudatosságának. Az ország legjobb borai közé tartozik többek között a Villa Doluca Antik és a Kavaklidere Özel Reserve. Az 1926-ban Isztambulban Maison Vinicole néven alapított Doluca jelentõs múltra tekinthet vissza. A Kavaklidere Özel fajtából pedig vörös és fehér változatok is léteznek. A fehérszõlõk Tokat térségében, a vörös szõlõk pedig az Égei-tengernél teremnek.