Tõke nélkül nincs jó bor

A hazai szõlõtermelõk az alacsony felvásárlási áraktól szenvednek, a fejlesztési kényszerre panaszkodó borászok meg épp az alapanyagár-robbanástól tartanak. Mindeközben a hungarikumnak számító magyar borok népszerûsítésére jobbára csak a külföldi beruházóknak van elég pénzük.

Hol az értõ közönség?

Jó bornak nem kell cégér – tartja a mondás, ennek azonban ellentmondani látszik, hogy a rendszerváltás után Hegyalján megtelepedett külföldi cégek milliárdokat költöttek az elmúlt évtizedben a tokaji népszerûsítésére. Olyannyira a zsebükbe nyúltak, hogy azt lehet mondani, a tokaji borászat fellendítésében, az aszú nevének külföldi megismertetésében a nagy külföldi befektetõk tették a legtöbbet.

A hazaiak közül szinte csak egynek, Szepsy Istvánnak sikerült vállalkozási méretekben is nyereségessé tenni a borászatot. Pedig a recept egyszerû. A kilencvenes években megvett szõlészetekben és pincékben sok milliárd forintos befektetéssel kicserélték a technikai berendezéseket, új telepítéseket hajtottak végre, és vállalták a tíz évnél hosszabb megtérülést.

Az imázs javításához az is hozzátartozott, hogy a világ sztár borszakíróit, egyebek között Hugh Johnsont csábították Hegyaljára, ismerjék meg \”a királyok bora, a borok királya\” zamatát, minden mást felülmúló értékeit. Nem utolsósorban a saját, külföldi kereskedelmi hálózatukon és kapcsolataikon keresztül a világ legelegánsabb \”presztízs\” éttermeiben és szállodáiban, borszaküzleteiben kezdték forgalmazni a valóban pompás italokat. Magyarán megkeresték azt az értõ közönséget, amely képes volt rá és hajlandó is sokat fizetni a tokaji aszúért.

A szekszárdi harmadik út

Korántsem Tokaj-Hegyalja az egyetlen hazai borvidék, ahol az elmúlt években felismerték a fizetõképes fogyasztók megkeresésének fontosságát. A szintén nagy múltú Szekszárdi Borvidék évtizedekig a Mecsekvidéki Pincegazdasághoz tartozott. A rendszerváltást követõen ugyan kilépett az árnyékból, de hamar kiderült, hogy a \”presztízs-éttermes út\” Szekszárdon nem járható, legfeljebb a termelés 15-20 százaléka értékesíthetõ ily módon, a hipermarketekben meg kár lenne olcsón elkótyavetyélni a dombok levét, hiszen a szekszárdi borok hagyományosan minõségi igényeket elégítenek ki.

Szekszárdon éppen ezért a borturizmusra építik a marketingstratégiát. A helyben értékesítés azért is elõnyös, mert Szekszárd és környéke számára a borturizmus a palackok értékesítésén jóval túlmutató bevételi forrást jelent. Az ehhez szükséges infrastruktúra kiépítése érdekében komoly beruházások történtek. Így például összesen 500 millió forint értékben látványpincékkel kiegészített borházakat építettek, sõt ezekben kisebb panziókat is kialakítottak, mert korábban a városi turizmust korlátozta a színvonalas szálláshelyek hiánya.

Az alacsony ár is túl magas?

A hazai borászatnak persze, csak az egyik gondja a bor eladása. Az idei bõ termés nyomán már a szõlõtermelõk is súlyos problémákkal küszködnek. A tavalyi, közel 600 ezer tonnás termés után, most 700 ezer tonnát is meghaladó szõlõtermés várható. Ez lefelé nyomja az árakat, miközben a gazdák legfeljebb akkor tudnák fedezni a termelés év közben megemelkedett költségeit, ha legalább a tavalyi áron értékesíteni lehetne a szõlõt.

Az ennek nyomán támadt feszültség már a nyár végén kisebb árháborút szított. Az árharc az oka annak, hogy néhány héttel ezelõtt 24 órán belül két, egymással köszönõviszonyban sem lévõ becslés érkezett mértékadó ágazati lobbicsoportoktól az idei szõlõtermésre vonatkozóan. Elõbb a borászok jelentették ki, hogy rekordtermés várható, majd a szõlõtermelõk emlékeztettek a tavalyi fagykárokra, s arra, hogy ebbõl következõen csupán átlagos lehet az idei termés.

Az ellentmondásról vélhetõen nem a szõlõ tehetett. Nem is a tõkékrõl volt itt szó, hanem a felvásárlási árról: a borászok lefelé, a szõlõsgazdák felfelé nyomnák. Akárhogy is van, tény, hogy miközben nálunk a 80 forintos szõlõárért is \”csatázni\” kell, az EU korábbi tagjainál 1 kilogramm szõlõ ára 1 euró körül van.

A túlélésükért küzdõ gazdák tehát felfelé nyomják az alapanyagárakat, minek nyomán a borászok két tûz közé kerülhetnek, hiszen csak akkor lehetnek versenyképesek az unió piacán, ha minõségi terméket állítanak elõ, s a külföldi borászati befektetõkhöz hasonlóan végrehajtják a nem olcsó fejlesztéseket. Ebben persze az uniós forrásokra is támaszkodhatnak, de hát az EU-pénzek sem nyerhetõk el önerõ nélkül. Igaz, a fejlesztésekben sokat segíthet a borvidéki összefogás, a helyi tõkeerõ összpontosítása.

Forrás:
Figyelõ
http://www.fn.hu