Nem maradhatunk örökké másodrendû tagok

Kérdés, hogy mit is jelent ez a reformtervezet. Izgalmas a dolog, mert a borreform az elsõ tesztje annak, hogyan mûködik Magyarország, mint uniós tagállam. Bürokratái és politikusai alkalmasak-e a nemzeti érdekek felismerésére és megfogalmazására, megtalálják-e a célokhoz vezetõ szövetségeseket, kitartanak-e a legfontosabb célok mellett vagy feláldozzák ezeket kompromisszum-kacatokért.

Az elcseszett csatlakozási megállapodás, az abból következõ másodosztályú státusz még védhetõ volt. Amíg csak bekerülni akartunk az elõkelõ klubba, elmondható volt, hogy a felvételi aktusnak mi végsõ soron passzív szereplõi voltunk. Az egyetlen érvünk inkább blöff lehetett: ” van élet az unión kívül is”. Arra a politikailag kellemetlen lehetõségre figyelmeztethette volna az EU tagjait, hogy méltatlan feltételeikkel lehetetlenné tehetik a csatlakozást. Magyar belpolitikai okokból ezt a lufit pont azok bökték ki, akik tárgyalásaik során mutogathattak volna rá. Jó jel volt annak idején, hogy a visegrádi országok – úgy tûnt – kitartanak néhány olyan alapelv mellett, amely nélkülözhetetlen lett volna az egyenjogú tagsághoz. Az akkori miniszterelnök egy rossz kompromisszumért vagy egy eurokrata elismerõ bólintásáért elsõnek ugrott ki a szövetségbõl, és rosszallóan mutogatott a makacskodó lengyelekre. A lengyelek persze nálunk jobb feltételeket harcoltak ki egyedül is. Magyarország inkább megfelelni akart.

Vissza a borreformhoz! Az FVM nyitott és professzionális szellemben összegezte az év elején a szakmai szervezetek javaslatait. A kialakult hivatalos magyar álláspont egyszerre volt modern, piac- és versenyképesség-centrikus és európai, ugyanezeket az elveket képviselték a szakma szervezetei saját nemzetközi fórumaikon. Legfontosabb igénypontjai, a túltermelésre ösztönzõ lepárlási támogatások eltörlése, a világpiacról való fokozatos kiszorulást eredményezõ kivágási támogatás visszaszorítása (a fõbiztos asszony rögeszméje volt), az ágazat jellegének elismertetése egybe estek az európai borász szakma legprogresszívebb részének igényeivel.

Látszott ugyanakkor, hogy a dél-európai nagy termelõk egyik-másik igénye, így a cukrozás tiltása jelentõs versenyhátrányt okozhat az ágazat legkiszolgáltatottabb részének, a tömegborpiacra termelõ vállalkozásoknak, különösen abban az összefüggésben, hogy a dél-európai tömegtermelõk számára fontos savazást nem kívánták drágítani. Néhány hónapja kiderült az is, hogy az éves szinten 1,3 milliárd eurós borkassza eddigi legnagyobb haszonélvezõi, a kifejezetten a szubvencionált lepárlásra uniós pénzbõl szõlõt telepítõ és bort termelõ „négyek” Spanyolország, Olaszország, Portugália és jóval kisebb mértékben Franciaország komoly lobby tevékenységet folytat annak érdekében, hogy az unió kasszájából olyan arányban kerüljön támogatás úgy nevezett nemzeti borítékjaikba, amilyen arányban abból eddig is részesedtek a helyett, hogy a jóval ésszerûbb terület vagy termelési volumen arányában súlyozzanak.

A magyar érdekek védelme nem volt lehetetlen feladat. Az átlátszó tervek ellen érveket is, szövetségeseket is lehetett volna találni. Azok, akik a kitûzött uniós célokat megcsúfolva a piacot szabályozó támogatásokat a piac destabilizálására használták és könyékig turkáltak a közös kasszában, most jogot szerezhetnek arra, hogy jövõben is elsõsorban õk férjenek oda a pénztárhoz. Õrült ötletnek tûnt, de a bizottságon átment. Átment, mert az ellenérdekeltek, tehát mindazok akik, a területarányosnál kisebb részben jutottak támogatáshoz, szóval az összes többi termelõ és azok, akik a kasszába csak befizetnek, nem fogtak össze a versenyegyenlõséget és a tagországok szolidaritásának elvét megcsúfoló tervvel szemben.

Az FVM, miután begyûjtötte a véleményeket és összefoglalta a magyar termelõk érdekeit, képtelen volt ezek képviseletére. Valószínûleg úgy képzelték, hogy majd jó kis kompromisszumokkal terelik az uniós döntéseket a jó irányba. A végeredmény az, hogy a magyar „nemzeti borítékba” a terület és termelésarányosan számítható körülbelül huszonötmillió euró helyett évente csak úgy tizenötmillió kerül a következõ hat-hét évben.

Ha súlyozzuk az új tagok és a nagy termelõk termõterületével a régiek nyereségét az ügyön, kiderül, hogy az akaratukat érvényesítõ régi nagyok mindössze 5-6 százalékkal harcoltak ki maguknak többet, de ez a magyar termelõknek 40 százalékos támogatáscsökkenést jelent. Ennyiért már érdemes belerúgni valamennyi új tagországba.

Mielõtt valaki azt találná mondani, hogy a magyar mezõgazdasági termelõk megint csak a markukat tartják, tisztázzunk valamit. A dolgok jelenlegi állása szerint a magyar mezõgazdaság egésze, de ezen belül a „sikerágazat”, a szõlõ- és bortermelés is jobban járna, ha megszûnne valamennyi mezõgazdasági támogatás. Az Európai Unión belül és kívül. A szerencsétlen módon kiharcolt földalapú, integrált, tehát környezetkímélõ termelést támogató, valamint nemzeti kezelésbe adott támogatások az unió régebbi termelõinek adott támogatási szint 20-60 százalékát érik el. Ha senki nem kapna semmit akkor az EU-n belüli versenyképességünk jelentõsen javulna.

Fennmaradnának persze még ettõl az Európán kívüli termelõk változatos és rafinált export-támogatási módszerei és az ezekbõl adódó versenyhátrány. Még egy érdekesség: a magyar szõlõ- és borgazdaság „uniós megfeleltetésének” legfontosabb kérdésévé tették itthon a melléktermékek, a törköly és seprõ kötelezõ lepárlását. Egy óriási lepárló magánmonopólium létesítésére adott a költségvetés vissza nem térítendõ milliárdokat, a lepárlás támogatására vett fel az ország eurótízmilliókat.

Magyarország az unió egyetlen tagja, ahol nem árulhatja minden családi pince a saját szõlõjébõl pároltatott törköly- és seprõpálinkát. Mindenki tudta, hogy a dolog mögött magas magánérdekek vannak, de ha Brüsszelben is így akarják! A 4-i tájékoztatón a bizottság képviselõje lazán bejelentette, hogy õket ez a melléktermék-lepárlás dolog tulajdonképpen egyáltalán nem érdekli. Németország harminc éve nem foglalkozik a dologgal, Görögország, az újak közül Szlovákia, Csehország soha nem vett igénybe lepárlási támogatást, igaz, minden pincénél árulják a saját törkölyt, a szõlõmagolajat és egyebet. Ja, ha ez így van!

A szõlész-borász szakma reménye most már a miniszterek tanácsában és Gráf úrban van. Az elmúlt idõszak eseményei megmutatták, hogyan lehet az unióban eredményesen tárgyalni. Nem kell attól tartani, hogy a gyávák és tehetetlenek megbotránkoznak a makacsságunkon. Magyarország persze kevésbé súlyos szereplõ, mint Lengyelország, de ez nem akadályozhatja semmiben, csak szövetségeseket kell találni, és a szövetségeket be kell tartani. Nem maradhatunk örökre másodrendû tagok!

Jásdi István

Forrás:
Index
http://www.index.hu