Jók a magyar borok, de ezt nagyon sokan nem tudják
Önt a közelmúltban nevezte ki kiemelt borágazati feladatokért felelõs miniszteri biztossá Fazekas Sándor földmûvelésügyi miniszter. Egyik megbízatása a tokaji muzeális borkészlet hasznosításának kidolgozása lesz. Mi itt a legfontosabb cél?
1949-ben gyakorlatilag egy idõben alakult meg Tokaj-hegyalján a tarcali, a tolcsvai és az abaújszántói állami gazdaság, a Magyar Állami Pincegazdaság mádi üzemegysége, illetve a Szõlészeti és Borászati Kutató Intézet (SzBKI) tarcali állomása. E vállalatok és szervezetek az elmúlt évtizedekben önállóan gyûjtötték, kezelték és gyarapították a tokaji muzeális borkészletet. Ebben például olyan tizenkilencedik századi borok is szerepelnek, amelyeket a második világháborús viszontagságok elõl rejtettek el és az 50-es években találtak meg, de fellelhetõk itt az állami vállalatok háború utáni elsõ évjáratai is. A második világháború elõtti évjáratok – a készlet legértékesebb részei – többségében a Királyi Vincellérképzõ és a Kincstári Szõlõbirtok készletébõl az SzBKI tarcali állomásához kerültek.
A muzeális borkészlet nemzeti kincs, hatalmas fizikai, eszmei és gazdasági értékkel bír. Nyilvánvaló, hogy egy magára valamit adó állam fontosnak tartja, hogy megfelelõ körülmények között tárolva, a jelenkor számára bemutatható módon és az utókornak megmentve hasznosítsa a készletet. Az elmúlt 20-25 évben sajnálatos módon csak a fizikai õrzés történt meg, de a minõség megóvására nem fektettek hangsúlyt. Nagyon értékes készletrõl van szó, hiszen egészen az 1800-as évek közepéig visszamenõen találunk évjáratokat az aszúkból.
Tudjuk, hogy minél kevesebb mennyiség áll rendelkezésre, minél idõsebb és jobb évjáratból származik az adott tétel, annál értékesebb. Szeretnénk azt, ha 50-100 év múlva is tiszta, értékes borokat tudna az utókor a muzeális borkészletben, ehhez azonban fontos a megfelelõ szakmai környezetben biztosított állapotfelmérés, az állagmegõrzés és a felelõsségteljes gazdálkodás.
Mennyi ideig tarthat ez a munka?
Minden palackot analitikai és érzékszervi vizsgálatnak kell alávetni annak érdekében, hogy csak tiszta, jó minõségû és nem hamis borok maradjanak az utókor számára. Ezek alapján kell majd intézkedési tervet kidolgozni a készlettel kapcsolatos további teendõkre. E feladatok nagyjából egy-két éves projekt idõtávjában értelmezhetõk nagyon sok olyan mellékszállal, amelyek viszonylag nagy infrastrukturális beruházást igényelnek. Gondoljunk csak arra, hogy illik 20 évente minden bort átpalackozni, de ehhez a megfelelõ steril és oxigénmentes környezet még nem biztosított. Majd e tételeket szükség szerint újra kell kezelni és megfelelõ körülmények között elhelyezni, látogatóközpontot építeni, aukciós házakkal tárgyalni és a készletet mindenáron a magyar borimázs építésére felhasználni.
Másik kiemelt feladata annak elõkészítése, hogy a jövõben jobban lehessen pozícionálni a Tokaji Aszút. Milyen piacokra kellene koncentrálni és mennyi pénzt kellene erre fordítani?
A borágazat jövõjét a Kárpát-medencére alapozhatjuk, amely a világ legnagyobb és legértékesebb összefüggõ – elsõsorban fehérboros – termõhelyének számít. A társadalmak, illetve a borfogyasztói csoportok fejlõdése és borkínálatunk találkozása elkerülhetetlen. A vörösbor-boom után az jósolható, hogy az értékesebb, kicsit szofisztikáltabb és gasztronómiai szempontból is változatosabb fehér borok és rozék felé fordulnak a társadalmi igények. Ennek kapcsán az a stratégiai feladat, hogy a borszektor e folyamatokra építve nagyobb hozzáadott értékû borok elõállítására koncentráljon, mint amilyen a Tokaji Aszú is.
Megbízatása szerint ugyanakkor általában is közre kell mûködnie a magyar borok piacra jutási feltételeinek kidolgozásában. Mire kell átfogó értelemben törekedni, és mi indokolja, hogy egyedül a Tokaji Aszút kezeljük megkülönböztetetten?
Az élelmiszerpiacon a borok speciális kategóriát töltenek be. Közvetlen gazdasági hasznuk mellett nem elhanyagolható az egyetemes emberi kultúrák fennmaradásában betöltött szerepük. Magyarország tradíciókban gazdag szõlõ- és borkultúrával rendelkezik, és a kiváló klimatikus feltételek eredményeként sokféle mikroklíma sokszínû bortermelést tesz lehetõvé.
Több kutatás megállapítja, hogy a világ szemében a magyar termékekrõl kialakult az a kép, miszerint olcsók, közepes minõségûek és gyenge csomagolásúak. Ez a kép sajnos a magyar borokra is vonatkozik. Az elmúlt húsz évben a nagy nemzetközi borversenyeken szép sikereket értek el a magyar borok, sok érmet kaptak, de ennek ellenére sem sikerült az áttörés, nem tudtak fajsúlyosan megjelenni az exportpiacon. Persze az is igaz, hogy a Magyarországon megtermelt borok nagyobb hányada még mindig nem éri el azt a minõségi küszöböt, amely pozitív visszacsatolást váltana ki a külföldi fogyasztókból, vagy szakértõkbõl.
A termékek megfelelõ piaci pozicionálása azért fontos, hogy javuljon a magyar bor megítélése. A termelõknek pedig tenniük kell azért, hogy a magyar borok minõsége kiváló legyen, és áruk arányos legyen az értékükkel. Az imázsformálás legfontosabb „eszköze” egy jól kiválasztott régió vagy borvidék (például Balaton, Tokaj, Villány stb.) marketingszempontból vett felépítése lehet, amelynek világpiaci pozicionálása nagymértékben hathat a többi magyar bor megítélésére, sikerére. Ahhoz, hogy a gazdaságélénkítõ szerep kimutatható legyen, folyamatosan nyomon kell követni a stratégiát nagyban meghatározó export- és importadatokat, hiszen az ágazati statisztikákból jól kiolvasható, hol kell erõsíteni a marketinget vagy egyéb piaci jelentõségû beavatkozásokkal elérni az egyensúly helyreállítását.
Nem állítom, hogy egyedül a Tokaji Aszút kezelnénk kiemelten, azonban a tárca szempontjából fontos termék, hiszen törvény által védett hungarikumról van szó. Emellett a termõhely okán komoly eredetvédelmi potenciállal bír, és végsõ soron az ország olyan arcát mutatja meg, amely a természetes édes borok világában egyedi sajátosság lehet.
A tárca 2013-ban indította el az úgynevezett Nemzeti Borkiválósági Programot, amely éppen a közelmúltban nyerte el a legjobb bormarketing kampány díját a „VinCE Awards 2016″ versenyen. Ugyanakkor most az is feladata, hogy kidolgozza a program hosszú távú koncepcióját. Milyen irányban kell továbblépni?
A borkiválóság program most van a csúcsán. Fantasztikus a termelõk lelkesedése, embertelen munkát végez az Országos Borszakértõ Bizottság. Horkay András elnök vezetésével túl vannak már számos rendezvényen, nekik köszönhetõen külföldön is kezd bejáratott brand lenni a Wines of Hungary. Mészáros Kálmán, a Nébih igazgatója elképesztõ munkával biztosítja az egész projekt hátterét, amely nélkül lehetetlen lenne ennyi borral megbirkózni. Éppen e sikerek miatt itt az ideje, hogy a program megújuljon. Rengeteg tapasztalat gyûlt össze az elmúlt években, ezeket folyamatosan elemezzük és próbálunk egy kicsit továbblépni.
Mindig azt a kérdést teszem fel magamban, miért jó ez a termelõnek? Ennél a programnál természetesen klassz marketingfelület mûködik a Borkiválóság Könyvek révén, biztosítva a nemzetközi megjelenést és az egységes struktúrába terelt boros portfóliót. Én azonban hiányolom a kereskedelmi részt, ezt kell erõsíteni. Egy jó logisztikai bázist kellene a program mögé építeni, bevezetni kereskedelmi brandként is a Wines of Hungary elemeit, hogy valóban számszerûsíthetõ piaci értéke legyen a termelõk számára is.
Ennek az egésznek igazán akkor lesz értelme, ha a programot nem csak marketing-és országimázs-építésre használjuk fel, hanem az egyes termelõk is vastagon profitálnak belõle, a fogyasztók elõtt pedig komoly piaci értéket jelent majd a borkiválóság program nyújtotta minõséggarancia.
Biztosként közre kell mûködnie abban is, hogy koncepció szülessen a történelmi borvidékek rekonstrukciójáról. Hány történelmi borvidékre kell itt gondolni, és ma milyen állapotban vannak ezek?
Ez tulajdonképpen nagy történelmi elmaradás, amellyel adósai vagyunk az utókornak. A koncepció lényege egy olyan átfogó felmérés, amely már hosszú évtizedek óta várat magára. Amikor történelmi borvidékekrõl beszélünk, nem csupán a határokon túli régi területeinket vesszük számba. Tudni kell, hogy a borvidékeink közül az idõk folyamán egyesek lehanyatlottak, mások pedig felemelkedtek. A nagyhírû szerémségi borvidéket a 16. század elején elõrenyomuló török hadak pusztították el, részint ennek köszönhetõen fellendült az addig kevésbé ismert Tokaji borvidék.
A filoxéravész következményeként is markáns területi átrendezõdés zajlott le. Míg korábban a magyar borvidékek túlnyomó része domb- és hegyvidékeken helyezkedett el, addig a filoxéravész után a termõterületek nagyobbik része síkvidéken, fõként az Alföldön foglalt helyet. A hegyi szõlõknek ugyanis csak mintegy 60 százalékát rekonstruálták, a homoki szõlõk területe viszont a filoxéravész elõtti kiterjedés háromszorosára nõtt. Ma már alig tudunk valamit például a nyúli borvidékrõl.
A kevesebb, de jobb minõséget adó hegyi szõlõk arányát rontotta az is, hogy a magas telepítési költségek miatt a történelmi jelentõségû hegyi borvidékeken belül is térszíni átrendezõdés következett be. Sok helyen nem a nehezen munkálható köves lejtõket tették ismét termõvé, hanem a hegyek lábánál, sokszor csaknem sík területeken hozták létre az új ültetvényeket. Borvidékeink egyharmada rekedt országhatárokon kívül, de ezek túlnyomó része hegyi, illetve dombvidéki szõlõ volt (munkács–nagyszõlõsi borvidék, érmelléki, ménesi borvidékek). Szeretnénk, ha tisztában lennénk egyrészrõl a történelmi múlttal, másrészt pedig azokkal a telepítési lehetõségekkel, amelyek részben a borászok igényeivel is egybecsengenek.
Forrás:
Agrárszektor.hu
http://www.agrarszektor.hu