Jogosan gyalázzák-e a magyar borokat a külföldiek?

E sorok írója is bírálóként mûködött közre a Pannon Bormustrán, ezért megkísérli felvázolni, miért fogalmazta meg az egyik lengyel zsûritag azt a szélsõséges véleményt, miszerint a csúcsbornak kikiáltott magyar vörösök többsége „ihatatlan borszörny”. A nem túl hízelgõ véleményt a Mûvelt Alkoholista blog ismerteti.

A magyarok által istenített vörösborok esetében a lengyel zsûritag szerint „az alkoholszint elérte a 15 százalékot (néhány esetben 16 százalék szerepelt a címkén), a szõlõ kései szüretbõl származott, és annyira túlérett volt, olyan alacsony savakkal, hogy inni nem lehetett, legfeljebb kortyolgatni, és jobban hasonlított egy fekete áfonyás Bacardi Breezerre, mint borra.”

„A magyar bort dicsérni nem kell félnetek, jó lesz”

A verseny után a fentiekhez képest meglehetõsen eltérõ módon nyilatkozott két másik külföldi zsûritag, két „Master of Wine” (MW) képesítéssel bíró hölgy. Az õ értékelésüket idézte az InfoRádió Hordóminta magazinjának június 9-i adása: elmondásuk szerint a magyar borok minõsége évrõl évre javul, jól kifejezik a termõtájat, és ráadásképpen ár-érték arányuk is kitûnõ.

E sorok írója sem tapasztalt kirívó gyalázatot az elébe kerülõ minták elbírálása után. Az a bizottság, amelynek én is a tagja voltam, mintegy 180 bort minõsített a verseny három napja alatt, és ezek hozták azt a nívót, amely a Pannon Bormustrától elvárható. Bõvebben kifejtve ez annyit jelent, hogy a bírált borok egy jelentõs hányada átlagon felüli minõséget képvisel, a továbbiak pedig a „jó közepes”, illetve esetenként az „erõsen átlagos” osztályba voltak sorolhatók.

Pontokban kifejezve ez annyit tesz, hogy a nagyon jó borok 86-87 pontot, vagy ennél magasabb értékelést kaptak a 100 pontos bírálati rendszerben. A „jó átlag” pontjai 79-80 és 85 közé húztak, a 79 alattiak pedig a nem túlzottan emlékezetes kategóriát testesítik meg.

Én a három bírálati napból kettõn írtam fel pontosan magamnak is a bírálati lapokra bevésett pontjaimat. Személyes statisztikám tehát erre a két napra vetítve: 30 bor kapott tõlem átlagon felüli pontszámot, 55 tétel „jó közepes” osztályzatnak megfelelõ pontot érdemelt, és 17 bort minõsítettem 78 pontra, vagy az alá.

Pontszámaim alapján tehát túl sok kifogás nem emelhetõ a borok színvonalát illetõen. A verseny végeztével néhány hazai és külföldi zsûritaggal egyeztettük az általunk adott pontokat, és ebbõl határozottan az derült ki, hogy alapvetõen eléggé megegyezõen „fogott a ceruzánk”.

Pozitívan emlékezik meg blogjában a borokról Gazda Albert is, aki az egyik napon szintén a 2-es bizottság tagja volt.

„A magyar bort dicsérni nem kell, félnetek jó lesz”

Hol történt a baj, avagy miért alakult ki a lengyel bírálóban az általa publikált lesújtó kép?

A dolognak legalább két oka van. Az egyik egy nagyon prózai tényezõ: ki melyik bizottságban ült? Engem a szerencse a 2-es számú bizottságba ültetett, míg a csalódott lengyel kollégát az 1-es zsûribe sodorta a sors. A borok véletlenszerûen kerülnek egyik vagy másik bizottságba, és ez a véletlenszerûség most inkább a 2-es számú csapatnak kedvezett.

Elég csak annyit megjegyezni, hogy a három kategória (fehér, vörös, édes) legmagasabb átlagos pontot elérõ bora kivétel nélkül a 2-es bizottságnál járt, de az 1-es zsûri néhány tagja a helyszínen is panaszkodott idõnként arra, hogy az általuk bírált borok színvonala nem minden esetben szárnyal a kellõ magasságban. (Igaz, többnyire a fehérborokat kritizálták, semmint a vereseket.)

Azt már a két MW idézett értékelése is jelezte, hogy a két bizottság esetleg némiképp eltérõen látja a helyzetet. A 2-es zsûrit erõsítõ Caroline Gilby ugyanis lelkesültebb mondatokkal értékelt, mint a borok egyensúlyának és gyümölcsösségének idõnként elõforduló hiányosságát felhánytorgató Angela Muir, aki bizony a dühös lengyel kollégához hasonlóan az 1-es bizottságban tevékenykedett.

Tiéd a vár, kié a lekvár?

Az „egyesek” tehát némileg több olyan bort kaphattak, amelyben esetleg nem volt tökéletes a harmónia. Ennek azonban különbözõ a megítélése, és a lengyel bíráló értékelése vélhetõen az egyik szélsõséget képviseli.

Tény, hogy manapság egyre kevesebben szeretik a „lekváros” borokat, vagyis azokat a tételeket, amelyek a magas alkoholnak (is) köszönhetõen édeskés hatásúak, akár annak ellenére, hogy analitikailag nulla körüli érték a maradékcukor-tartalmuk.

Az ilyen borok megítélésének hazai és nemzetközi gyakorlata meglehetõsen eltérõ. Többnyire senki sem rajong már ezekért a tételekért, ám míg egyesek „csupán” azzal fejezik ki nemtetszésüket, hogy 93 pont helyett 90, vagy 89 pontra értékelik ezeket, más bírálók esetleg a harmónia, az egyensúly hiánya miatt sokkal alacsonyabb pontszámmal büntetik a „lekvárkirályokat”.

A magyarországi gyakorlat többnyire a megengedõbb irányt követi, bár egyre többen megfogalmazzák, hogy ki kellene keveredni ebbõl a borkészítési zsákutcából, még akkor is, ha sok hazai fogyasztó rajong az ilyen „kövérkés” borokért.

Az InfoRádió bormagazinjának, a Hordómintának néhány hete egy meghatározó szekszárdi borász, Heimann Zoltán nyilatkozta, hogy a klímaváltozás hatására az õ borvidékükön is kihívást jelent a leszüretelt szõlõk magas mustfoka, hiszen ennek következtében a kierjedt borok alkoholfoka is a jóval magasabb a korábbinál.

Forrás:
Inforádió
http://inforadio.hu