Fejest ugrott az Év borásza a pezsgõshordóba

Az egykor mûugró- és úszókarrierbe kezdõ Garamvári végül a boros-és pezsgõspincék mellett kötött ki. Persze nem tudjuk, meddig juthatott volna el élsportolóként, borászként azonban – mint azt a számtalan elismerés mutatja – a szakma csúcsait döngeti.

Hogy kerül valaki a medencébõl a tartályokig?

Bár a sportolás volt a mindenem, tanulni muszáj volt valamit, és mivel édesapám nagy borbarát volt, az õ rendszeres budafoki látogatásainak köszönhetõen én is a borászat útján indultam el. Persze nem hagytam fel az úszással, de sajnos volt egy sportbalesetem és ezért el kellett hagynom a medencét. Egy ideig még edzõsködtem utána, de végül a bor és a pezsgõ lett a szerelmem.

Milyen volt akkoriban az oktatás?

A Borászati Technikum egy komoly, jóhírû és nívós iskola volt, békebeli tanárok tanítottak, olyanok, akik már’45 elõtt is itt oktattak. Ez egy olyan pincemesteri stúdium volt, mely épített ugyan az akkori tudományos ismeretekre is, de az volt a fixa ideája, hogy a borászatot gyakorlatban is el kellett sajátítani a szõlõ telepítésétõl a kádármesterségen át a pincemûveletekig és a szüretig. Abszolút gyakorlatra nevelt. A szüreteket rendszeresen vidéken töltöttük, szép emlékeim fûzõdnek azokhoz az évekhez.

Nem csak az Év Bortermelõje, hanem az Év Pincészete díjat is megkapta tavaly. Eddig még nem volt példa arra, hogy valaki ugyanabban az évben nyerje el mindkét címet. Eddig a hazai termelõk közöl csak Kamocsay Ákosnak sikerült e két elismerést bezsebelnie, de neki sem ugyanabban az évben. Tehát mondhatjuk, hogy egyedülálló a teljesítménye a magyar borászok között. Ráadásul a Somogy borásza cím is Önhöz került idén.

Az egyik díj szerintem következik a másikból. A Somogy borásza úgy jött össze, hogy tavaly a megyei borversenyeken már sok aranyérmet sikerült elhoznom, és ennek elismerése volt a somogyi díj. Az Év Pincészetére viszont pályázni kellett, ahol 18 oldalon számoltunk be a pincészetrõl, a cég fejlõdésérõl, hogy hol és merre tartunk. Ezt szintén megnyertük. Viszont amikor az Év Bortermelõje díjat is nekem adták, akkor sokan már ráncolták a homlokukat. De szerintem az utolsó elismerés az elõzõ kettõ folyománya volt, illetve az elmúlt tíz év teljesítménye.

Ha már a teljesítménynél tarunk, a Vinárium 1990-es megalakulása óta eltelt több mint tíz év. Hol tart most a cég pályája?

Azt hiszem, félúton tartunk, nagyon sok elképzelésem van, és remélem, sikerül õket megvalósítanom… Gyorsan le is kopogom. Ez az év egy nagyon szerencsés, hiszen 2006-ban nagyon jó minõség termett, mely idén nagyobb volumenben jelenik meg palackjainkban. Két kategóriában forgalmazunk bort: minõségi és kiemelt minõségû kategóriában. A minõségi borkategóriában is jók vagyunk: ez a kócsaggal dekorált címkecsaládunk, mely nem elsõsorban a dûlõszelekciós termékek kiemelésére, hanem az átlag jó minõségû bor bemutatására szolgáló borcsalád. Emellett kiválogattuk a birtokon belül legjobban fekvõ dûlõket, melyeken a legjobb körülmények biztosításával tudunk különleges minõségû borokat termelni.

A Sínai-hegyre és Illés-tetõre gondol?

Pontosan. Ezek azok a területek, ahol a szõlõbirtok-szelekció megjelenik más kiszerelésben, más palackkal és nyilván más áron is. Itt erõs terméskorlátozás van, más technológia érvényesül már a feldolgozásnál és az érlelésnél is. Bár majdnem az egész hely a mi bitrtokunkban van, nem minden évben tudjuk megengedni magunkak, hogy palackozzunk is, csak a kiemelt években. Akkor olyan kiváló a bor struktúrája és minõsége, hogy kisfahordós érlelését tudunk alkalmazni, mely ugyan megemeli a bor költségeit, de megéri. Ezeket fõleg hotelek, éttermek és borszaküzletek értékesítik.

Hogy került a kócsag a címkére?

Azért ez lett a címerállatunk, mert a Kishegyi parkerdõ és az onnan nem messze húzódó belsõ tó a kócsag természetes fészkelõhelye. Ez a madár nagyon szereti a tiszta, ápolt környeztet, és ez jellemzi is azt a borvidéket, ahol mi tevékenykedünk. Ezen a környéken adódnak esélyek arra, hogy magas minõségû bort tudjunk csinálni, a különleges fekvésbõl adódóan, különleges technológiával.

Mondhajuk, hogy erõs volt a mezõny az Év Borásza díjért, és végül olyan neveket sikerült legyõzni, mint Légli Ottó, Frittmann János, Szõllõsi Mihály és Lõrincz György.

Lõrincz Györgyöt még nem tartom nagy névnek, még nagyon a fenekén van a tojáshéj. Nekünk van 70 hektárunk, saját kézben, saját kezelésben. Szerintem Lõrincz Györgynek 10 hektárja sincs még. Nekünk van két üzemünk, az egyikben feldolgozunk körülbelül 7000 mázsa szõlõt, és csinálunk 5-600 ezer palack bort, a másikban pedig 100 ezer palack pezsgõt, Lõrincznek az összteljesítménye sem haladja meg a 30 ezer palackot. Ha minden egyes üveg kitûnõ lenne – ami ugye lehetetlen, még akkor is, ha a szõlõt szemenként dolgozná fel – , akkor sincsen velünk egy súlycsoportban. Arról nem beszélve, hogy míg a mi üzemünk százszázalékos családi tulajdonban van, neki talán 25-30 százalékos részesedése lehet abban az üzemben, ahol dolgozik. A díj elnyerésének pedig vannak feltételei: köztük, hogy saját tulajdonosnak saját szõlõbõl kell elõállítania. Mindemellett nagyon becsülöm õt, de a szakmai múltja egyelõre még rövid. Én ezt a díjat a 10 éves pályafutásomért kaptam, gondolom. Úgy vélem, hogy Lõrincz szépen fejlõdik, de még pöttömke. Persze ígéretes tehetség, szereti a szakmáját. Az, hogy Lõrincz György elõtt nyertem, nem okoz nagyobb megrázkódtatást, ez nem olyan helyzet, mintha mondjuk Bárdos Béni lett volna a másik partner. Akkor azt mondanám, hogy szoros volt a verseny. Õ egy olyan ellenfél, akitõl nem szégyen vereséget elszenvedni, Lõrincz Györgytõl nem szerettem volna kikapni. De biztos vagyok benne, hogy egyszer õ is lesz Év Bortermelõje, csak még érnie kell.

Mi a helyzet Légli Ottóval és az alföldi Frittman Jánosal?

Léglit és a Frittmant nagyon tehetségesnek tartom. Légli Ottó 24-25 hektáron gyönyörû fehérborokat állít elõ, talán annyival maradt el tõlünk, hogy egysíkúbb borokat gyárt; egy vagy két vörösbora van és kisebb területen. Frittmann egy nagyobb volumenû borász, akinek közel akkora szõlõterülete van, mint nekünk, de neki van egy kis hendikeppje – amit igyekszik nagyon jó borászati munkával áthidalni – , mégpedig az, hogy nem annyira különleges az a szõlõtermõ vidék, ahol õ gazdálkodik. Ezzel együtt elismerésre méltó munkát végez. Persze ha Bock József vagy Gere Attila Soltvadkerten született volna, akkor most nem itt tartanának.

Valóban, végignéztem 1991-tõl az Év Bortermelõit és négy villányi borásznak is kijutott az elismerésbõl.

Igen, ennek két oka van: egyrészt tényleg nagyon jók a villányi borok, másrészt meglehetõsen kicsiny területrõl van szó, és a kereslet nagyobb, mint a kínálat. A Dél-Balaton borvidéke a villányinak majdnem négyszerese, az egri hatszorosa. Más lehetõségek vannak, másrészt Villánynak jó a klímája és a talaja, illetve van egy érdekes svábos eredetû fajtaösszetétele, mely szép eredményt tud hozni. A piacon pedig ebbõl többet igényelnének, viszont nem terem, és így az ár-érték arány eltolódik.

Ennek alapján a Somló-hegy borai miért nem lehetnek versenyben ilyen téren?

A Somló-hegy az ország legkisebb borvidéke és ott nem alakult ki egyetlen erõs nagy termelõ, egy olyan termelési kultúra és izmos, mennyiségre is támaszkodó borstruktúra, mely jelentõs nyomot hagyna a magyar piacon. Talán mára már vannak kezdeményezések. Ez a fehérbor, mely nagyon speciális – és éppen azért nem alakult ki komoly üzem -, nem tud megjelenni abban a formában, amiben elvárható lenne. Lassan fognak kialakulni olyan méretû birtokok, melyek „visszamásznak” a hegyre és a legjobb területet is hajlandók megmûvelni, technológiát is tudnak biztosítani. Ez nagyon komoly pénzekbe kerül. De biztos vagyok abban, hogy lesz olyan szándék, hogy létrehozzák a „nagy” Somló-hegyi bort. Ehhez viszont nagyon sok pénz kell, amit nem a borászatból fognak megkeresni azok, aki belevágnak.

Hasonlóan Szeremley Hubához?

Igen, õ egy dúsgazdag ember, aki megvette a badacsonyi hegyet, de én még ingyen is odaadtam volna neki, mert amit csinál, az példamutató. Megóvja a természetet, betelepíti a hegyet, nem darabolja szét, nem építi tele bádogviskókkal, és megpróbál annak a hegynek a sajátosságával élve minõségi borokat gyártani. Ez egy szép feladat. De ha nem lett volna már elõtte pénze, nem tudta volna megcsinálni.

„Tálcán kínálja nekünk az idegenforgalom a balatoni borok fogyasztóközönségét, ám még nem élünk megfelelõen e páratlan lehetõséggel”. Ezt Ön mondta a díj átvételekor. Pontosan mit értett ez alatt?

Ez azt jelenti, hogy míg Ausztriában azt próbálják kiemelni, hogy egy-egy tájegységnek milyen a speciális konyhája és ahhoz milyen borokat tudnak párosítani, addig a Balaton úgy viselkedik a maga szocreál szállodaláncaival és az úgynevezett „a tájra jellemzõ étel és italkínálatával”, mintha azt szégyellni kellene. Pedig épp, hogy büszkeséggel kellene, hogy eltöltse a helyieket: például nem mindegy, hogy miképp készítenek el egy tökös-mákos rétest és milyen egy finom lellei irsai olivér. Ha megnézzük a Balatonlellén lévõ 30 éttermet, abból 20-ban nem biztos, hogy talál lellei bort. Vagy drágállják, vagy úgy rendelnek, hogy egy helyrõl szereznek be mindent, mert úgy a legegyszerûbb és a legolcsóbb. Ha pedig az az egy hely nem árul például kõröshegyi olaszrizlinget, vagy lellei irsait, vagy balatonboglári muskotályt, akkor nem szerzik be. Ha én étteremtulajdonos lennék, akkor mindenképpen helyi különlegességekkel próbálnám megfogni a vendégeket, legyen az étel vagy ital.

Szinte általános vélekedésnek tekinthetõ, hogy a Chateau Vincent képében Ön gyártja Magyarország legjobb pezsgõjét. Mi a titka?

Igen, így tartják és ez ellen nem is tiltakozom. A titok egyszerû: rigorózusan a champagne-i technológiát alkalmazom, talán egyedül az országban. Ez azt jelenti, hogy saját szõlõbõl, külön gonddal és pezsgõ-alapborként termelem meg a szõlõt. Ezt másképp kell metszeni, szüretelni, feldolgozni. Emellett olyan pezsgõt csinálok, melyet nem fél vagy egy évre szánok, hanem 5-10 évre. Számolunk azzal, hogy a pezsgõ a kikerülés után elfeküdhet a polcokon. A lényeg, hogy nagyon jó pezsgõalapból kell csinálni. A bor szin-levének mintegy 75-80 százalékát használjuk fel a pezsgõ-alapborra, 20-25 százalékát egyéb célra. Ezután stabilizáljuk, palackba töltjük, majd választunk hozzá egy speciális élesztõt – saját ízlésem alapján – , és utána a 11-12 fokos pincében tároljuk, ahol fél évig erjed, és utána minimum egy évig érleljük. A lényeg, hogy ugyanabban a palackban forgalmazzuk a pezsgõt, amelyben érleltük. Ezután kidugózzuk a pezsgõt, majd visszapótoljuk, és új dugó kerül rá. Így minden ízanyag megmarad abban a palackban, ahol másfél évig érlelõdött. Nálam minden egyes palack attól individuum, hogy attól függõen, hol tároljuk, másképp alakul benne az élesztõ érése, és másképp hal el. De ettõl különlegesek.

A külföldi vagy a hazai piacon könnyebb az érvényesülés?

A hazai piacon való megjelenést viszont gyengíti a rengeteg külföldrõl érkezõ olcsó bor.

Igen, ez egy nagyon nagy kihívás. Az Európai Unióban vannak a világ legnagyobb bortermelõi államai, és még kaptunk kettõt Románia és Bulgária személyében, akiknek szintén nagyobb a termõterületük, mint nekünk. Hazánk az unióban megtermelt 160-180 millió hektoliter borból mindössze 3-4 milliót termel, ami 2-2,5 százaléka az össztermelésnek. Vagyis túl erõsek nem vagyunk. A nagy multiláncok pedig nagy tételben olcsón vásárolják meg a külföldi borokat, és több országban értékesítik egyszerre, így nálunk is. Amíg azonban azok nem fogynak el a polcokról, addig nem biztos, hogy a magyar boroknak jut hely. Tehát nekünk is kell ahhoz igazodnunk, hogy ezek a láncolatok adják el boraink 60-70 százalékát. A többit az éttermek és szállodák, borszakboltok értékesítik.

Gondolom, Ön is arra törekszik, hogy minden évben egyre jobb és szebb bort készítsen. Bizonyára van filozófiája.

Természetesen. Szerintem minél többet tud valaki egy borászatról és annak borairól, annál nagyobb a bizalma. És itt a bizalmon van a hangsúly. Pont olyan, mint a kenyérvásárlás: ha az ember valahol egy nagyon jó kenyeret kap elfogadható áron, akkor hajlandó két sarokkal továbbmenni érte. Ugyanez érvényes a borokra is. Ha valaki esküszik egy borra, és annak a minõsége sztenderd, akkor hajlandó elutazni érte a borvidékre is, és a gazdánál megvásárolni azt. Nem sajnálja rá az idõt és a pénzt. Én is arra törekszem, hogy eljöjjenek a boraimért.

Forrás:
HírExtra
http://www.hirextra.hu