Az sincs kitalálva, milyen legyen a magyar bor
– Ha Magyarországon minden annyit fejlõdött volna, mint a borászat, nem lenne ennyi problémánk – mondja egy magát megnevezni nem kívánó borkereskedõ. Igaz, elég mélyrõl kellett indulni.
– Vannak világszínvonalú boraink, de rendszertelenül. Hiába tûnik föl pár kiemelkedõ tétel, minimális az esélye annak, hogy a következõ évjárat ismét hasonló legyen. Szinte lehetetlen olyan magyar bort megnevezni, amelyik öt év alatt háromszor tudott volna kiemelkedõt mutatni – mondja az eltökélten ivó Jónás Csaba, a Mûvelt Alkoholista címû borblog szerzõje.
A bormarketinggel foglalkozó szakemberek szerint Magyarország hátránya, hogy jelenleg egyetlen terroir jellegû, a világpiacra alkalmas minõséget produkáló borvidéke van: Tokaj-Hegyalja. Ott is vannak problémák, de a szakmai közönség most abban reménykedik, hogy a részben állami gondoskodással zajló tokaji megújulás legalább eredményes lesz. A többi borvidéken vannak jó egyéni teljesítmények, de összességében óriási fejlõdésre volna szükség.
Tavaly decemberben Chilébe vetett a sorsom, s hogy, hogy nem, második nap már a Concha Y Toro borászatban találtam magam egy brazil turistacsoporttal. A 9500 hektáron – a teljes tokaji borvidék területének másfélszeresén – termelõ borászat szûk kóstoló-szortimentjét ízlelve új világ nyílt meg elõttem. Nem egy büszke magyar borászt hallottam már lesajnálón nyilatkozni az újvilági, különösen a chilei borról, mert síkon termelik, mert nincsen terroir, nem európai a klíma, konténerben hajózzák be a kontinensre és Európában palackozzák, és egyébként is: a szõlõ színének színkódja sem megfelelõ.
A szóban forgó egyetlen borászat évi 330 millió literes termelése összemérhetõ Magyarországéval. Ez kivétel nélkül minõségi ital, még az alsó polcra szánt tömegtermékeik is, csúcsboraikat pedig több száz dolláros áron árulják New Yorktól Sanghajig a világ legtöbb luxuséttermében.
– A magyar bor Magyarországon világhírû – így szól Heimann Zoltán szekszárdi borász örökbecsûje. – Sok a világszínvonalú bor, az egész ágazat elindult a jó irányba, de még nagy út áll elõttünk – véli Miklós Csabi fiatal móri borász, aki Mórról úgy látja: a tudás sok helyütt megfelelõ, a szõlõk sok esetben szépen gondozottak, a szándék jó. A kritikusabb hangok viszont megfogalmazzák a problémát is:
nincs kitalálva, milyen legyen a magyar bor, melyek legyenek a fõ fajtáink, mit üzenjen a bor és a palack a világnak.
Sajnos a technológia sem mindenütt tökéletes, hiszen a pénz hiányzik az ágazatból – mondja sok termelõ, ám csak név nélkül, mert érzékeny a téma. A Lajtán túl és az Újvilágban a könnyû, laza borok felé mozdult el a közízlés, idehaza a testes, magas savakkal, alkohollal és tanninokkal bódító italok futnak – szembesítem Miklós Csabit, aki szerint ez nem baj.
Sokan azonban a nagy elõrelépéssel túlságosan megelégedtek, s nem akarnak továbbfejlõdni, így elszalad mellettük a világ. A technológiai fejlesztés mellett pénzügyi kényszerpályára állítja a vállalkozásokat az is, hogy egyre többen kezdtek el például turizmussal foglalkozni a borkészítésen kívül. Csak egy külföldi ellenpélda: Toscanában igen elismert borászat a Valdicava, a „Madonna del Piano”, Brunello di Montalcino, Riserva 2001 boruk a Wine Spectatortól 100 pontot kapott. Tíz éve még pincéjük sem volt, hûtött betonépületben érlelték a borokat, mondván, nincs 1-2 millió eurójuk pincére. A pénzt inkább arra költik, hogy a dûlõikkel és a különbözõ Sangiovese-klónokkal kísérletezzenek. Akkor még csak 40 éve foglalkozott a család borkészítéssel…
A magyar borászok igen nagy része egymás borait sem kóstolja, nemhogy a külföldi vagy épp az újvilági kínálatot – mondja egy másik szakember, aki azért nem vállalja névvel a véleményét, mert nem akarja az egész szakmát magára haragítani.
A tudással szerinte igenis van probléma. A külföldi borászdinasztiák sarjai két-három neves egyetemen tanulják a szakmát, ezzel szemben Magyarországon több tucat jól menõ gazdaság felépült már, mégis szinte név szerint lehet tudni, hogy Heimannék vagy épp Dúzsiék járatják a fiatalokat ilyen iskolákba. Ez elsõsorban az igényszintrõl mond sokat.
Miklós Csabi szerint különbséget kell tenni aszerint, hogy a gasztronómiában vagy a kiskereskedelemben világhírû-e egy ország vagy egy borvidék.
– A gasztronómiában jegyzik a magyar borokat, bent vannak a londoni, New York-i legjobb éttermekben. Összetettebb a kép a kiskereskedelemben, hiszen míg a gasztronómiában jó áron kelnek el a borok, a kiskereskedelemben elképesztõen kemény árverseny van. Ugyanakkor ahhoz, hogy a kereskedõk rendszeresen elvigyék a borainkat a legjobb éttermekbe, stabil minõséget kell biztosítani, még az évjárat miatti különbségek ellenére is. Szorosabb összefogás szükséges a termelõk között – véli a móri borász, aki reméli, hogy a jó villányi, szekszárdi és Balaton-felvidéki kezdeményezések beváltják a hozzájuk fûzött reményeket.
Amí Burgenlandban a borturistát egymás kezébe adják a borászatok és az éttermek, addig Magyarországon ez egyáltalán nem jellemzõ. Vannak, akik szerint a szemlélettel van probléma, mert nincs hosszú távú stratégia. Móron szerencsések, mert van helyi õshonos fajtájuk, amire építhetnek, de nehezebb a helyzet Villányban és Szekszárdon, ahol a világfajták versenyeznek,
és kevesen kísérleteznek valami egyedi dologgal.
Pedig kitörési pont csak ez lehet.
Sikeres borászat nincs a turizmus, a gasztronómia, a mûvészek és a helyiek együttmûködése nélkül. Különösen, hogy Magyarországon a fogyasztás kultúrája nem mondható fejlettnek, és ez sem pénz kérdése. Egy nagy volumenben dolgozó magyar termelõ mondja, hogy a 300-500 forintos kategóriában a fogyasztás hatvan százaléka édes bor, de nem tokaji. A fogyasztók nem az íz, hanem az ár alapján szavaznak, ha ötven forintot változik az ár, azonnal másik palackért nyúlnak a boltban.
Nem lehet pontosan megmondani, mennyien fogyasztanak rendszeresen legalább ezerforintos, tehát minõséginek számító italt. A legtöbben egy-kétszázezer fõre teszik ezt, ami fájóan kevés.
Jónás Csaba szerint azonban nem az, ha ugyanennyi család fogyaszt minõségi bort. Erre már lehet építeni. Ahogy fogalmaz, a sztárborászok igenis ismerik, merre megy a világ, tudják, hogy az elegáns, eleven, frissebb italokat szeretik most, de sokukat fogva tartja a saját törzsközönsége:
a magyar fogyasztók többsége az igen testes, magas alkoholtartalmú italokat várja el a termelõktõl. A borfogyasztás egyébként még mindig jobbára pénzkérdés, amire az is bizonyíték, hogy melyik országban dolgozik a legtöbb sommelier. Svájcban.
Magyarországon magyar bort kell inni – mondta nemrég egy borkonferencián Zsidai Zoltán Roy, aki családjával bisztróbártól a csúcsétteremig sokféle helyet üzemeltet Budapesten. Árnyalta mondandóját azzal, hogy fontos lenne a külföldi borok szélesebb elterjedése idehaza, ám fontos, hogy a turisták a hazai kínálat legjobbjaiból kapjanak minél szélesebb válogatást. Ez ugyanis a legjobb bormarketing.
Egy a hazai és a nemzetközi kínálatot ismerõ szakember mindehhez azt teszi hozzá: annak, hogy Magyarországon világszínvonalú, stabil, hosszan eltartható borok készüljenek, az idõ az akadálya. Nagy és hosszan eltartható bort ugyanis öreg tõkékrõl lehet készíteni, amelyek mélyen gyökereznek, és kellõ mennyiségû anyagot tudnak felszívni a talajból. Ezért a jó ültetvény kincs, egy ilyenrõl származó toszkán bor akár húszévesen is friss nedû benyomását kelti. A magyar borok még jellemzõen nem tarthatók el ilyen sokáig.
Forrás:
NOL
http://nol.hu