Árad a bor és a béke – ez Ausztrália
A bort is adó szõlõt jó ötezer éve termesztették ki Közép-Ázsiában. Onnan terjedt el aztán földrészünkön is, – elõször a Földközi-tenger menti mediterrán országokban vált leginkább húzó agrogazdasági ágazattá. A 19. században aztán a bor fogalma egyértelmûen összenõtt Franciaországgal, amiben nem kis szerepe volt a hangzatos francia vidékek és a termelõ arisztokraták nevével megtûzdelt marketingnek.
A huszadik század közepén vége szakadt a francia hegemóniának, mert a távoli, még „bortalan” vidékeken is rájöttek, hogy megfelelõ talajon és éghajlaton mindenhol lehet bort termelni. (Nálunk például a Duna-Tisza közi homokon is.) Elõször Kaliforniában, aztán Dél-Afrikában, majd Ausztráliában is kifejlõdött, hamar meg is erõsödött a konkurencia. Eleinte azzal a céllal, hogy hazaival helyettesítsék a szerintük indokolatlanul felértékelt európaiakat, aztán, hogy az azok neveit viselõ, vevõcsábító fajtákat is megtelepítsék. A szõlõnek 3600 fajtája és 70 ezer változata közül válogathatták ki az adott termõhelyhez leginkább illõt. Ma meg már az új borvidékekrõl exportálnak az õsi, európai bortermelõ vidékekre.
A legnagyobb ausztrál szeszipari konszern, a Foster”s az amerikai piacra szánt borokat Dél-Afrikában, a Nagy-Britanniába exportáltakat Chilében termelteti, otthon csak a legdrágábbakat – olvashattuk nemrég nemrég egy ausztráliai, negyedévenként megjelenõ szakfolyóiratban, az Austral Vine Digest-ben. Az olcsó fröccs-borokat pedig Európából importálja, óriási tartályokban. (Mint hozzánk az olcsó olasz borokat az oda tejet szállító tartálykocsik a visszaútjaikon.) Nagyon fejlett a termelési és borkémiai rendszerük is. Nem véletlen, hogy az egyik híres, új Duna-menti szõlészetünk alapító tulajdonosa náluk tanulta meg a gazdaságos borászat fortélyait.
A nagyon távolról oda telepített szõlõ tehát gazdagsággal árasztotta el a távoli kontinenst. Nem így egy másik importjuk, az amerikai és afrikai óriás békáké. Mivel az ott sokfelé elõforduló mocsaras vidékek vizeiben nagyon elszaporodtak a különféle élõsködõ állatok, fékentartásukra 20 centiméter hosszúra is megnövõ amerikai ökörbékákat (Rana catesbyana) és még azoknál is hosszabb afrikai óriásbékákat (Rana Goliath) hozattak be, amint arról a szakminisztérium egy közleménye is hírt adott.
A betelepített kétéltûek hamarosan rendet teremtettek a mocsarakban, s mert jól érezték magukat, szaporodni kezdtek. Ráadásul ezek a békák nem válogatnak a falatokban, kisebb rágcsálók, madarak elkapása sem jelent számukra gondot, sõt: ha más nincs, felfalják a szomszéd békatárs porontyait is. Mivel az utakra tömegével kikapaszkodó békákra hajtó kocsik az eltaposott síkos testeken rendre megcsúsznak, sok baleset okozói is. Most tehát már a béka-áradat okoz legalább akkora gondot, mint amiért betelepítették õket.
Ausztráliában nem ez az elsõ eset, hogy az óvatlanságból bekerülõ rágcsálók, vagy éppen a szándékosan importált nyulak, sõt tevék elszaporodása okoz nehezen megoldható problémákat. Ilyen példákért azonban – sajnos – nekünk, magyaroknak sem kell messzire mennünk: nálunk is történtek hasonló hibás telepítések. A növényevõ amur halakat a felszíni vizekben szapora növények felfalására, kiirtására hoztuk be, de úgy elszaporodtak, hogy nem gyõzték kifogni õket a halgazdaságok. Korábban így került be a nálunk ugyancsak túlszaporodott törpeharcsa is.
Forrás:
STOP
http://www.stop.hu