Angela Muir: „A forradalom élharcosai a kis csúcsborászatok”

HVG: Ön az egyik legismertebb külföldi borszakértõ Magyarországon, aki azzal is feltûnést keltett már nálunk, hogy a tavalyi Pannon Bormustrán 100-ból 100 pontosra értékelt egy olyan bort, amit gyakorlatilag bárhol meg lehet vásárolni ezer-párszáz forintért. Tényleg ilyen jók a magyar borok?

A. M.: Nagyon szeretem a Pannon Bormustrát, az utóbbi két évben vettem részt rajta, ott le lehet mérni, merre tart a magyar borászat. Kelet- és Közép-Európa egészéhez hasonlóan a borászat mostanában Magyarországon is jelentõs változáson megy keresztül, hasonlóan ahhoz, ami az Újvilágban 15-20 évvel ezelõtt zajlott le. A forradalom élharcosai a kis csúcsborászatok, amelyek hihetetlenül nyitottak a kísérletezésre, a tanulásra. A kommunizmus után erre itt különösen nagy szükség van, hiszen az iparosított, szûk skálán mozgó termelés – a verseny, a megméretés hiánya miatt is – gyakran gyenge minõséget eredményezett, és sok tradicionális tudást, tapasztalatot eltemetett. Ezt most kutatómunkával újra felszínre kell hozni, és egyesíteni a mai technikákkal, tapasztalatokkal. Minden adott ahhoz, hogy a magyar borászat visszatérjen a jó minõségû, piaci alapon mûködõ kis- és közepes gazdaságokhoz, és tündököljön. Ám egyelõre még csak a ház teteje és alja van meg: léteznek csúcsborok, és vannak üzemi módszerekkel készített tömegborok. Nagyon vékony viszont az a középréteg, amely a nagy mennyiségben gyártott, jó minõségû, elérhetõ árú – 6–8 euró körüli – borokat jelentené. A jó magyar borászat egyelõre laboratórium jellegû, most fedezi fel, mire lehet képes.

HVG: Nem sok a viszonylag kis országterületen a 22 borvidék, olykor 15 vagy még több szõlõfajtával?

A. M.: Miért lenne? Minden egyes termelõnek szíve joga eldönteni, mit termel, mivel kísérletezik, miket társít, milyen változatos a kínálata. A lényeg, hogy jól csinálja. Nem az ország adja el a bort, hanem a termelõ. A bor ma már nem feltétlenül az étrend része, mint régen. Létjogosultsága inkább az, hogy örömet okozzon. A mostani konferencia egyik alapkérdése az volt, merre haladjon a magyar borászat. Ott is elmondtam, nem létezik egyetlen helyes irány. Az egyéniség és a sokszínûség kifejezetten örömteli és vonzó.

HVG: Ezek szerint nem javasolja az osztrák mintát? Ott gyakorlatilag kiemelték a zöld veltelinit mint nemzeti sajátosságot, és mindent erre az egy lapra tettek fel. Többen mondják, nálunk a furmint lehet alkalmas erre.

A. M.: Sok ország választja azt az utat, hogy egyik jól mûködõ szõlõfajtáját kiemeli, és azzal azonosítja magát. Szerintem ez borzalmas. Vegyük csak a sauvignon blanc-t. Bár franciának gondoljuk, Kelet-Európában elég régóta jelen van ahhoz, hogy kiforrott, jó borok szülessenek belõle. De beszélhetnénk akár a cabernet franc-ról, a chardonnay-ról, a merlot-ról, a pinot-król. A hûvösebb, kontinentális éghajlaton is nagyon jó dolgokat hoznak ki belõlük, nem véletlenül terjedtek el világszerte. Az egyetlen fajtára koncentrálás kétélû fegyver. A sauvignon blanc manapság éppen Új-Zéland ikonbora, igazi csemegeként tartják számon szerte a világban, és bár legalább olyan jó az ottani chardonnay vagy a pinot gris, utóbbiakat nehezen tudják exportálni. Ausztriában hasonló a helyzet, a zöld veltelini valóban sikeres, de más nemigen. Ez ráadásul inkább a marketingesek döntése volt, a gazdák többsége nem boldog tõle. Szóval óvatosan bánnék a furminttal is, hiszen igazán csak Tokajban és Somlón jellemzõ, nem mondhatjuk tehát, hogy hû képet fest a magyar borászatról.

HVG: Külföldön alig látni magyar bort, miközben a polcok roskadoznak az újvilági, dél-afrikai italoktól. Nincs elkésve a magyar borászat?

A. M.: Idõbe telik, hogy elhiggye a világ, a kelet-európai borok is jók. Húsz éve még azt gondolták, hogy ami innen érkezik, annak olcsónak kell lennie. Miközben ha itt valaki jót akart készíteni, ugyanúgy sokat kellett befektetnie, tehát nem lehetett olcsó. Ez ma sincs másképp. Persze továbbra is figyelni kell arra, hogy versenyképes maradjon az ár. A nagy bortermelõ országokba még így is nagyon nehéz betörni, mert az import sehol sem több 10-15 százaléknál, és alig növekszik.

HVG: Akkor az olyan, inkább csak fogyasztói piacok az ígéretesebbek, mint az ön hazája, Nagy-Britannia?

A. M.: Az angol átlagembernek nincs igazán szüksége a magyar borra. Nálunk az egy fõre jutó éves borfogyasztás húsz liter, ami családonként nagyjából heti egy üveg. Ezt jellemzõen szupermarketben vásárolják, ahol átlagosan 2 perc alatt választják ki hatszáz bor közül a nekik tetszõt. Több száz éves elõnyben vannak azok a borok, amelyek az egykori brit fennhatóság alatt álló területekrõl, például Bordeaux-ból, Dél-Afrikából származnak. Ha pedig az ár dönt, abban a dél-amerikaiak a nyerõk. Van jó magyar bor, amelynek helye lenne akár Párizsban is, csak kérdés, megéri-e. A magyar ember hajlandó ugyanis sokat költeni a jó hazai borokra, mert azt ismerõs készíti, vagy mert büszke rá, hogy magyar. Emiatt viszont irreálisan magasak az árak. Mire egy jó magyar bor megérkezik Angliába, 30-40 fontba is kerülhet. Vannak azonban sikerrel kecsegtetõ piacok. Az USA államainak többsége nagy mennyiségben vásárol, és nem kizárólag Kaliforniából. New Yorkban minden közösség a saját nemzetének borait preferálja. A magyar közösség is azt issza, azzal kínálja meg a vendégeit, akiknek az érdeklõdését így talán sikerül felkelteni. Ez hosszú folyamat.

HVG: Talán hatékonyabb lenne nem árban vagy mennyiségben versenyezni, hanem mondjuk a tokaji desszertborokéhoz hasonló piaci réseket megtalálni?

A. M.: Tokajnak nagyon egyedi problémája, hogy édes, jó minõségû, több évig érlelt borokat képtelenség olcsón készíteni. Ráadásul nagyon kicsi az a bizonyos piaci rés, mert az ember életében ritkán adódik olyan alkalom, amikor leül és nekiáll édes bort inni. A mai diéták sem kedveznek ennek. A francia Sauternes, amelyet sokáig a világ legjobb, legismertebb desszertboraként tartottak számon, egy idõben élethalálharcot vívott. Készítõi kénytelenek voltak újítani. Tokajnak ahhoz, hogy gazdaságos legyen, mindenképpen szüksége van a gyorsan forgalomba hozható száraz borokra, cuvée-kre, amelyek el tudják tartani az aszút.

HVG: Szakterülete Közép- és Kelet-Európa, ahol szinte minden borász problémákkal küzd. Volt már, ahol ön segített, hogy megmozduljon valami?

A. M.: A szlovén borászszervezet 2002-ben felkért, vizsgáljuk meg, hogyan válhatnának versenyképesebbé. Exportálni szerettek volna, ráadásul vészesen közeledett az EU-csatlakozás, félõ volt, hogy a védõvámok megszûntével elárasztják az országot az olcsó olasz, osztrák vagy akár magyar borok. Végül három borgazdaságot választottunk ki, velük dolgoztam öt évig. 2004-re sikerült összehoznunk két exportérett bort, amelyek egészen másfél évvel ezelõttig nem voltak képesek átütõ sikert elérni. Ennyi idõ kellett, hogy a külföldi importõrök elhiggyék, a szlovének is tudnak jót, biztosan eladhatót nyújtani.

HVG: Olcsó külföldi, fõleg olasz borok nálunk is feltûntek. Nem jelentenek veszélyt a hazai borászokra olyan országban, ahol a vásárlók rendkívül árérzékenyek?

A. M.: A „hazai” legalább annyit nyom a latban, mint az ár. Veszélyt csak az jelentene, ha a magyarok elkezdenének gyengébb minõségû, jellegtelen borokat készíteni, mert arra az olaszoknak mindig lesz még olcsóbb válaszuk.

HVG: A magyar borászok is igénylik a külsõ segítséget?

A. M.: 2000-tõl 2002-ig az egyik állami borgazdaság felkért engem, illetve a cégemet, hogy mûködjünk közre olyan technológia kialakításában, amelynél – az oxidációs eljárással ellentétben – a fehérborok megõrzik gyümölcsösségüket. Értünk el sikereket, az akkori borászt azóta már el is csábította egy magángazdaság, de az áttörés, részben a bürokrácia miatt, nem következett be.

HVG: Mi a maximum, amit a magyar bor elérhet? És hol tartunk most?

A. M.: A térségbõl Magyarországot Ausztria elõzi meg, és egy szinten van Szlovéniával. Fontos az összefogás, hogy a borászok ne csak a riválist, hanem a társat is lássák egymásban. Tanulni csak együtt lehet. A teljesítõképességnek csak a föld minõsége szab határt, márpedig Magyarországnak csodálatos a termõföldje. A somlói, a villányi, a tokaji borok világszínvonalúak és unikálisak, ám még velük is sokat kell dolgozni, hogy befussák az adottságaiknak megfelelõ pályát.

Forrás:
HVG.hu
http://www.hvg.hu