A világ öröksége a központ árvája

A világ öröksége, a központ árvája

Tokaj-Hegyaljának nem az a baja, hogy a világörökség része, hanem az, hogy a mai Magyarországon van. Ennek következménye, hogy tengernyi gondjáról ma nem lehet értelmes vitát folytatni, hogy a körötte dúló kulturálatlan veszekedésben mindenki a saját – nem feltétlen tiszta – érdekeit védi, illetve restségét, tehetségtelenségét mentegeti. Ideje tehát, hogy néhány alapvetést, összefüggést rögzítsünk a tisztánlátás kedvéért.

Tokaj-Hegyalja soha nem tudott megélni csak a borából. Hiába volt a XVIII. századtól nemzetközi hírû az aszú, hiába hozott fellendülést a fõleg lengyel és orosz piacra irányuló borkivitel ebben a korszakban, a népesség túlnyomó része nem a borból élt.

A sikeres borkereskedelembõl mezõvárosi rangra vergõdött hegyaljai települések határainak nagyobb részén gabonát termeltek, gyümölcsöt, jelentõs volt az erdõgazdálkodás, a színesfémek és ásványok bányászata, a kádár-ipar, a kovácsmûvesség, de számottevõ hasznot hoztak a városi kisiparok is. Már a két világháború között is elterjedt volt a kétlaki életmód: a városban ipart ûzõ család mûvelt/mûveltetett néhány hold szõlõt, és annak hasznával egészítette ki jövedelmét, de borászkodott az ott élõ tanár, ügyvéd, orvos is. A XIX. század második felétõl jelentõs szerepet játszottak a hegyaljai gazdaságban a szõlõre és/vagy borra épülõ szövetkezetek.

A második világháború után ezek a szövetkezések megsemmisültek, a nagyobb birtokokat államosították, a magánipart szétverték. A koncentrációs táborokban meggyilkolták azt a zsidó borkereskedõ réteget, amely a tokaji bort másfél száz éven keresztül a nemzetközi piacra vitte. Velük együtt elpusztult az a mérhetetlenül gazdag kapcsolatrendszer is, amely nélkül az aszú külföldi eladása máig nehézkes.

Az így földönfutóvá tett munkavállalók tömegesen az új ipari centrumokba vándoroltak. A térségben, különösen a hetvenes évektõl, sorra nyitottak vidéki telephelyeket a máshol székelõ szocialista nagyvállalatok. A borászat a Tokaj-hegyaljai Borkombinát, illetve néhány téesz kezébe került, de sok ezren megtarthatták néhány száz négyszögöles privát parcelláikat, amit második mûszakban mûveltek, részben saját fogyasztásra termelve a bort, részben az állami felvásárlónak adták el a mustot, szõlõt. Ezenközben a tokaji bor minõsége megrendült, a nagyüzem legálissá tette a borhamisítást, a kulturált piacokról kiszorult az aszú. Ezekben az években Hegyalja az igénytelen tömegtermelés színterévé vált.

A rendszerváltás elsõ napjaiban bezártak a nagy gyárak vidéki telephelyei, megsemmisült a borsodi iparvidék, szétmentek a téeszek, a borkombinát összecsuklott, és üresen, bejárók nélkül indultak a hajnali munkásvonatok. Tokaj-Hegyalja ottmaradt elesetten, munkahelyek nélkül, megtépázott hírnevû borával, a hajdani nagyság iránti erõs nosztalgiával, szegényen.

Ez a nosztalgia szülte azt a tiltakozást, amely az elsõ, Hegyaljára érkezõ külföldi befektetõket fogadta, mondván: a franciák, spanyolok, japánok, angolok tönkreteszik a tokaji bort, elveszik a piacunkat, hogy védjék saját termékeiket. Pedig az akkori tokaji boron nem nagyon volt már mit tönkretenni, tönkretettük azt addigra mi magunk, és elvenni való piacunk sem nagyon volt. A külföldiek és a nyomukban lassan éledezõ hazai befektetõk hozták a korszerû technológiát, kezdték értelmezni a tokaji dûlõk lehetõségeit, és elindították azt a páratlan fellendülést, amelynek 18-20 éve tanúi lehetünk. Az egyre jobb borok nyomában jöttek a turisták, épültek éttermek, szállodák, beindultak szabadidõs szolgáltatások, de mindez persze ahhoz kevés, hogy eltartsa a vidék összes lakóját. Ezek a vállalkozások egyáltalán nem vagy alig-alig tudnak munkát kínálni az ott nagy számban élõ, teljesen szakképzetlen, hosszú ideje már munka nélkül tengõdõ cigány és magyar népességnek, amelynek helyzete mára egyaránt reménytelen lett.

Különös ellentmondás, hogy miközben a térségben hatalmas tömegek munka nélkül vannak, jelen van az egyre feszítõbb munkaerõhiány is. A szállodák, éttermek egymást ölik a használható pincérekért, szakácsokért, de van olyan hegyaljai szálloda, ahová a szobaasszonyok is Miskolcról járnak ki naponta dolgozni, mert a helyi munkaerõ képzetlen, nem vállalja a szigorú munkabeosztást, ellenõrzést. De nincs munkaerõ a szõlõkben sem. Hiába az egyes településeken 20 százalékot is elérõ munkanélküliség, ha nem jönnének szüretkor Ukrajnából, Szlovákiából a feketemunkások, Tokaj nektárja a tõkén rohadna meg. Ez a nagyon is erõs tapasztalás az egyik forrása az itt született, úgynevezett „monoki gondolat”-nak, amely a segélyezés és a munka összekapcsolásával orvosolná a térség bajainak egy részét, vélhetõen inkább a kétségbeeséstõl, mintsem a józan számítástól vezérelve. A borágazat ráadásul túltermeléssel, értékesítési nehézséggel is küzd, a magyar kormányok azonban nemzeti bormarketing-akciókkal, piackereséssel nem támogatják.

A mindennek ellenére a borászatban és az idegenforgalomban végbement fejlõdés elismeréseként és a táj természeti és kulturális adottságai miatt 2002-ben az UNESCO a világörökség részének nyilvánította Tokaj-Hegyalja centrumát, a körülötte lévõ településeket pedig védõzónának jelölte ki. Ettõl az elismeréstõl sokat vártak az ott élõ emberek és az önkormányzatok vezetõi. Régi reflexeiktõl vezettetve arra számítottak, hogy megindul a központi pénzek határtalan áradata erre a területre, jön a kormány, szállodákat épít, munkát ad az embereknek, és a Haza fényre derül, sõt, a polgármestert, aki mindezt megszerezte, simán újraválasztják. Arra senki vagy csak nagyon kevesen gondoltak, hogy a világörökség nem pénzesutalvány, hanem lehetõség arra, hogy a helyi fejlesztések nagyobb hátszelet kapjanak, hogy a térségi marketing hatékonyabb és nemzetközi legyen.

A pénzesõ persze elmaradt, a fejlesztések vagy a helyiek által megtermelt, vagy külföldrõl behozott tõkébõl valósulhattak meg, mert a magyar kormányok nagy ívben tettek a világörökségre és a tudatos térségfejlesztésre. Két és fél milliárd hazai és uniós pénz így is bekerült Hegyaljára borászatok támogatására és idegenforgalmi fejlesztésekre, de ez csak csepp volt a tengersok hiányhoz képest. Mindmáig nem készültek el azok a törvények, amelyek szabályoznák, hogy mit is jelent Magyarországon az, ha egy terület a világörökség része lesz.

Logikus és helyes gondolat, hogy Tokaj-Hegyalja a jövõben csak a borból, az idegenforgalomból és az oda települõ, de környezetbarát, a természettel és a szõlõtermesztéssel is harmóniában élõ iparból élhet meg. Ha bárki bármelyiket abszolutizálja, ha egyiket a másik ellen kijátssza, az félreérti ennek a térségnek a valóságát és lehetõségeit. Ilyen félreértés pedig szép számmal van arrafelé. Ilyen volt a Horn-kormány idején az, hogy – Baja Ferenc akkori környezetvédelmi miniszter hathatós támogatásával – használt akkumulátorok szétszerelésével foglalkozó gyárat akartak telepíteni a borvidék szélére, Monokra. A Hegyalját nem értõ, annak gondjaira süket minisztérium több százmilliós támogatást is megadott volna erre a célra, ha a helyiek tiltakozása és az elveszített parlamenti választások nem veszik le a napirendrõl ezt a hagymázas ötletet.

Most Hujber Ferenc szocialista nagyvállalkozó akar Szerencsen szalmaerõmûvet építeni. Elõbb Miskolcon próbálta eladni ötletét, de az ottani vezetés azt mondta, hogy a város levegõje már nem visel el több szennyezést. Innen ment Szerencsre, ahol a helyi vezetés úgy megörült neki, hogy a törvények tiltása ellenére még Hujber cégének felügyelõbizottságába és igazgatóságába is belépett a városi fõjegyezõ és az építési hatóság vezetõje – késõbb ez kínos magyarázkodásokhoz vezetett. (Azóta az építési osztály vezetõje elõzetes letartóztatásban van, persze nem az erõmû miatt, hanem azért, mert szociális lakástámogatásokkal manipulált, magyarul a térség szegényeit kiszipolyozó uzsorásokat szolgálta.)

Az erõmû szalmát akar elégetni, évente 225 000 tonnát, jóllehet ezen a környéken nem terem tizedennyi szalma sem. A fûtõanyag túlnyomó részét kamionokkal tervezik odaszállítani, az egyetlen, már most is túlterhelt tokaji Tisza-hídon át, lakott településeken haladó, rossz állapotban lévõ, kétsávos utakon. A beruházók számításai szerint évente 20-22 ezer, szalmával rakott kamion dübörögne keresztül a környékbeli falvakon. A mûködõ erõmû nagy mennyiségû káros füstöt, mérgezõ anyagot bocsátana ki, de azt az engedélyezõ hatóságok egyáltalán nem vizsgálták, hogy ezek a kénvegyületek, nehézfémsók hol érnek földet, hogy az erõmûtõl öt-tíz-húsz kilométerre milyen hatásokat fejtenek ki. Megelégedtek azzal, hogy a várható hatásokat a kerítésen belül elemezték. Hiába vett részt az engedélyezésben az Örökségvédelmi Hivatal is, azt, hogy pár száz méterrel arrébb kezdõdik a világörökség, hogy van ott egy több száz esztendõs szõlõ-és borkultúra, le sem írták. Állítólag a törvények nem kötelezték ennek a vizsgálatára a hatóságokat. Persze nem is tiltották, de hát így alakult.

Szerencsen nemrégen zárták be az utolsó, viszonylag sok embert foglalkoztató üzemet, a cukorgyárat, ahonnan 116 munkavállalót bocsátottak el. Nem volt nehéz némi demagógiával egymásnak ugrasztani az erõmû ellen joggal tiltakozó borászokat, idegenforgalmi vállalkozókat azokkal a helybeliekkel, akik állást, megélhetést szeretnének. Azt, hogy az erõmû jó esetben is csak húsz-harminc dolgozót foglalkoztatna, hogy azok zömétõl olyan szakképzettséget várnak el, amely a cukorgyárból elbocsátottak vagy a világörökség ellen tiltakozó Tállyán élõ munkanélküliek között nem nagyon van, azt senki nem mondja el a dühös szerencsétleneknek. Könnyebb arra hivatkozni, hogy az önzõ és gazdag borászok miatt nincs munkahely. A kialakult vitában mind a kormány, mind az ellenzék hallgat. Helyi képviselõik többsége inkább az erõmû építése mellett áll, de a Központ minkét oldalon ódzkodik a világos beszédtõl.

A harc tehát nem a maradi borászok és a korszerû ipart pártolók között zajlik, hanem azok között, aki Hegyalja fejlõdését csak kívülrõl jövõ, környezetidegen nagyberuházásokkal és kormánypénzekkel képzelik el, és azok között, akik a táj adottságaiból kiindulva a helyi öntevékenységre építenék a fenntartható jövõt. A hangos fenyegetõzés, hogy kilépünk a világörökségbõl, nem más, mint nyílt zsarolás: azt üzenik a központi kormányzatnak, hogy vagy adtok pénzt és hagytok minket mutyizni a piszkos üzemek építõivel, vagy rátok borítjuk az éhezõ cigány és magyar szegények haragját, és szégyenbe hozzuk az országot a nemzetközi közvélemény elõtt. A kormány pedig kushad, mert pénze nincs, a piszkos üzemek beruházóival a pártok és minisztériumok is mutyiznak, az éhséglázadástól és a nemzetközi botránytól pedig retteg.

Nem kellene persze mindezért a bármelyik oldalon is álló helyieket elmarasztalni. Õk csak élni akarnak, úgy, ahogy tudnak, ahogy a tehetségükbõl telik. Túl sokáig verték a fejükbe az elmúlt évtizedekben azt, hogy ne ugráljanak, majd a Központ mindent elrendez, hogy most könnyedén elengedjék az eddig óvó, büntetõ kezet. A mindenkori kormányok pedig túl keveset végeznek el saját munkájukból ahhoz, hogy segíteni lennének képesek a jogosan kétségbeesett helyieken.

Tokaj-Hegyalja az elmúlt húsz évben mindig csak a választások idején volt fontos a központi politikának. Szavazatot venni minden kormány szeretett itt, de infrastruktúrát fejleszteni, hasznos törvényeket hozni ütközések árán is, nem szerettek. Így marad az egymásnak feszülés, az egyik nyomor kijátszása a másik ellen.

Forrás:
[origo]
http://www.origo.hu