A Prímás Pince újjászületése

A Magyar Királyság megalakulásához, Szent István uralkodásához kötõdik az egyház birtokainak, járandóságainak meghatározása. Szinte minden alapítólevélben szerepelnek szõlõterületek, a 11-13. században alapított apátságok, kolostorok pedig a korai magyar szõlõ- és bortermelés tudásközpontjaivá váltak. Ennek csak egyik – bár az egyház életében a legfontosabb – oka, hogy a bor a szentmise elengedhetetlen kelléke. Ám a korai idõkben egy ennél jóval hétköznapibb ösztönzõ tényezõt is találunk: a megbízhatatlan vízminõséget. Víz helyett ugyanis egészségügyi szempontokat követve sokszor inkább bort fogyasztottak, amit esetleg vízzel kevertek. További ok az önfenntartás, a szõlõ- és bortermelés ugyanis az egyházi jövedelmek jelentõs, több esetben meghatározó részévé vált.

A szerzetesrendeknek, püspöki és érseki központoknak így mindennapi feladatai közé tartozott a megfelelõ bormennyiség biztosítása. A saját szõlõterületek mellett az egyház természetbeni járandóságát képezte a tized. Az adóként befolyt szõlõ, must, bor tárolását, kezelését meg kellett oldani, ezért még ma is szinte minden faluban találunk „papi pincét”. A legnagyobb egyházi pincék természetesen a kolostorok, apátságok, püspöki-érseki központok alatt húzódtak meg. Ebbe a sorba illeszkedik, sõt, méretében és szépségében is egyedülállónak tekinthetõ az esztergomi fõszékesegyház alatt rejtõzködõ Prímás Pince, melynek felújítása nemrégiben fejezõdött be.

A bazilika elõtti tér alatti 3700 négyzetméter alapterületû pincerendszer hatalmas tereivel, méltóságteljes boltíveivel szinte templomszerû hangulatot teremt. Az építkezések 1821-ben kezdõdtek. Packh János keze nyomát õrzik a különleges építészeti megoldások, melyek közül talán a legérdekesebbek a „kispince” meghökkentõ dupla boltívei és a Barkóczi Alagút a maga tizenegy méteres belmagasságával. A hatalmas földalatti tér kialakításában praktikus okok játszottak közre, a „pincebirodalom” megépítésével ugyanis csökkenteni lehetett a Várhegy mesterséges felvezetõ rámpájának feltöltési költségeit.

Volt azonban egy másik, legalább ilyen súlyú érv is a pinceépítés mellett, mégpedig az érseki borok megfelelõ kezelésére, tárolására szolgáló tér igénye. Az érseki pincékben egy 1876-os kimutatás szerint 583 hektó fehér és 80 hektó vörösbor érlelõdött. Az egyházmegye területén termett ó- és újborral teli hordók melletti bortárolókban az ország legkiválóbb borai voltak megtalálhatók, de pezsgõvel és a törkölypálinkával is találkozunk a nyilvántartásokban. Számos irat maradt fenn a szüret körüli munkálatokról, a pincéhez tartozó kádármesterekrõl, jövedelmekrõl. A saját birtokon termesztett, illetve a szõlõtizedbõl származó bor egy részét eladták, és az érsekségi alkalmazottak fizetésénél is jelentõs szerepet játszott, amire még a 20. században is találunk példát.

A prímási levéltár bortári számadásai szerint a gazdasági alkalmazottak – a helyõrség, a révész, a távírdai dolgozók, cselédek – mellett az esztergomi fõszékesegyház, azaz a bazilika ének- és zenekara is részesült ilyen természetbeni járadékban. 1873-ban például a bazilika karigazgatójának egy évre 11,48 hektó bort utaltak ki, egy zenész 1-4 hektót, egy énekes 1-2 hektoliter fehérbort kapott. A listák név szerint, részletesen felsorolják a mûvészeket, a karnagytól az orgonafújtatóig. Az iratokban a borhasználat egészen egyedi esete is elõfordul, így 1876-ban a prímási számvevõi hivatal részére két liter vörösbort adtak ki tinta készítésére.

Az ötvenes években a pincerendszert a megszálló szovjet csapatok használták, az Ószeminárium épületével együtt. Harckocsigarázs volt, majd raktárfunkciót töltött be. A hatvanas évek közmûépítései miatt a szigetelésre szolgáló agyagréteget megbontották, így a falak elkezdtek beázni, az évszázad végére pedig tarthatatlan állapotok alakultak ki, ami már a bazilika stabilitását is veszélyeztette. Az Esztergom-Budapesti Fõegyházmegye ezért szakértõkkel konzultálva felújítási tervet, pályázatot készíttetett, mely bekerült a 2007-ben induló második Nemzeti Fejlesztési Terv keretébe. Az egymilliárd forintos beruházás támogatási szerzõdését Erdõ Péter bíboros jelenlétében 2008. augusztus 18-án írták alá a Szent Adalbert Központ fogadótermében. A munkálatok 2009 áprilisában kezdõdtek meg, és nemrég értek véget.

Az esztergomi érsekség ma már mezõgazdasági tevékenységet nem folytat, így saját bortermelése sincs, ezért az érseki pincéknek új funkciót kellett keresni. A sokat látott falak között júniusban nyitja meg kapuit a Prímás Pince Turisztikai és Borkulturális Központ. A földalatti komplexum Turisztikai Fogadóközpontja végre kulturált teret nyújt a Várhegyre érkezõ turistáknak és zarándokoknak, akik megismerkedhetnek Esztergom és a környék látnivalóival, a pincébõl induló panorámalifttel pedig feljuthatnak a fõszékesegyház elõtti térre. Nem érdemes azonban nagyon sietniük ezzel, érdemes elõbb bebarangolni a „kispincét”, azaz az Interaktív Borászati Kiállítást, ahol a magyar bor évszázadaival, illetve a bor és egyház kapcsolatával, a bor misztériumával ismerkedhetnek meg.

A kiállítás része többek között az 1819-ben épült, hatalmas esztergomi duplakosaras bálványprés, és egy kivételes tárgygyûjtemény, mely magában foglalja a szõlõmûvelés és borászat hagyományos, elsõsorban 19. és 20. századi eszközeit. A Borvidékek Alagútjában aztán visszatérünk a mába, itt a történelmi borvidékek legszebb borait kóstolhatják végig az érdeklõdõk.

Az Erdõ Péter bíboros kezdeményezésére megalakult Prímási Borrend küldetésével összhangban nemcsak a mai Magyarország, hanem az egész Kárpát-medence szõlõterületeivel, pincészeteivel is megismerkedhetünk, így a palackba zárt termésen keresztül lélekben bebarangolhatjuk a felvidéki, erdélyi, délvidéki vagy éppen burgenlandi dûlõket. A legkiválóbb tételek a Vinum Primatis megkülönböztetõ címkét és jelzést kapják, a liturgia borát pedig Vinum Liturgicum borcsalád miseborai adják. A zamatos borok mellé a Prímás Pince megújuló éttermében a magyar tájegységek jellegzetes ételei várják a vendégeket, teljessé téve a körutat.

Forrás:
Magyar Kurír
http://www.magyarkurir.hu