A bor végérvényesen két termékké vált

Kezdjük naprakészen: az EU és az Egyesült Államok a múlt héten aláírta a bormegállapodást.

Az Egyesült Államok egyfelõl tudomásul vette az európai eredetvédelmi szabályozást, a földrajzi nevek elsõbbségét – ez például a tokaji helyzetét is javítja -, másfelõl Európa kénytelen elfogadni a megengedõbb tengerentúli borkészítési eljárásokat.

Tehát: mivel odaát a szabályok liberálisabbak, Európa versenyhátrányba kerülhet.

A bor végérvényesen két termékké vált. A szigorúbb elõírások mellett termelt európai bor önköltsége magasabb. Hogy világos legyen: ha az USA-ban egy évjáratban túl sok alkohollal termelnek, a bort felvizezhetik. A képlet egyszerû: a víz olcsóbb, mint a szõlõ. Van más is: a borkõsav, a különbözõ vegyi anyagok használata, a vízkivétel – és sorolhatnám. A tradicionális európai elõírások más pontokon is megbukhatnak. Vegyük a származást: Európában, ahol a bort megtermelték, az onnan származik. Az új elképzelés nyomán az eredetet három részre lehet bontani: szõlõ, préselés, palackozás szerint. Ha a kettõ egy helyen történik – az az eredet. Ebbõl az is adódhat: Ausztráliából behoznak egymillió tonna szõlõt, kirakodják Bordeaux-ban, kipréselik, lepalackozzák – és bordóiként kerül forgalomba.

Ez abszurd!

De nem lehetetlen.

A bort kulturális terméknek is tekintettük. Ennek vége?

A tengerentúlon a bor élelmiszer-ipari termék. Magyarországon is kétféle borászat van. Az egyik megpróbál – rossz feltételek között – a borból élvezeti cikket, ipari terméket készíteni, korrekt módon, néhány száz forintért palackonként. Az ebben érdekelt termelõk versenyhátránya óriási. A hatalmas dél-afrikai és ausztrál ültetvényeken a fajlagos költségek alacsonyabbak, a termék olcsóbb. A magyar nagypincészetek már az alapanyag-termelés költségeinél lemaradnak. A másik típusú borászkodás – a mienk – másfajta politikát igényel. Az a lényeg, hogy a fontos termõhelyeket védjük meg, alkossunk olyan belsõ szabályozásokat, amelyek rögzítik, ki milyen feltételek mellett írhatja rá a címkéjére, hogy Tokaji vagy Csopaki, milyen alapon tüntethet fel dûlõnevet.

2004 elsõ felében a külföldi borok aránya egy százalék volt a magyar piacon, 2005 azonos idõszakában hét. Ez volumenben még nem sok, de a növekedés hétszeres. Mégis jön a boráradat?

A Vindependent-tagok szerencséje, hogy zömmel tömegborok érkeznek. De, ahogyan mondtam, itt is cselekedni kell, mert a szegmens csõdje – amely a mennyiséget hozza – az ágazat egészét magával ránthatja. Pinceszövetkezeteket kell létrehozni, integrálni kell a termelõket, nagy volumenben jó minõségû, márkázott tájborokat készíteni. Ezek marketingfeladatok. Úgy néz ki, végre megszüntetik a literenként nyolcforintos jövedéki adót, és ebbõl ötöt viszszakapunk marketingtevékenységre, hármat pedig minõség-ellenõrzésre fordítanak.

A Bormarketing Kht. már megalakult. Hogyan fog mûködni? Állami szervezet lesz, vagy a borászok gazdálkodhatnak a pénzzel?

A kht. alapítását a Magyar Bor Akadémia kezdeményezte. Maga az alapítás már a Hegyközségek Nemzeti Tanácsával, a Pannon Bormíves Céhhel és a nagypincészeteket összefogó Magyar Szõlõ- és Bortermelõk Szövetségével közösen történt. Az akadémia státusát nehéz meghatározni. A HNT a legszélesebb szakmai szervezet, amely állami feladatokat is ellát – de nem érdekképviselet. Bora a négy alapító közül a Céhnek és az MSZBSZ-nek van.

Vagyis: kinek kellene vezetnie a Bormarketing Kht.-t?

Talán már megszületett az egyetértés, hogy a kht.-ben azoknak kell többségbe kerülniük, akik a piacon vannak a boraikkal. Az sem vitás, hogy a nagyoknak és a kicsiknek egyensúlyban kell lenniük. A földmûvelésügyi tárca részérõl megfogalmazott igénynek – miszerint csak az országos lefedettségû borszakmai szervezetek rendelkezhetnek a források fölött – is helye van.

A Vindependentnek és az MSZBSZ- nek országos a lefedettsége.

Leginkább a HNT-nek az. Ám én azt mondom: húzzák ki a listáról a nyolcvan függetlent és a hatvan MSZBSZ-est, és nézzék meg, mi marad. Semmi.

Több tíz ezer kistermelõ.

Több tíz ezer kistermelõ, aki nincs a piacon. Az, hogy az MSZBSZ-szel együtt mi kezelnénk a kasszát, nem azt jelenti, hogy minden pénzt magunkra költhetnénk. Csupán azt, hogy nálunk lehetne a forrásokra pályázni. Átlátható, pontosan szabályozott módon.

A borkultúra sokat fejlõdött. De a fejlõdésbe száz borászat tette bele az energiáit. Viszont ott vannak a kicsik, akiknek beragad a boruk.

A magyar borászat sikere elfedte a magyar borászat nyomorát. Vannak sikersztorik, kultuszborok, nagyüzemek tízmilliós nagyságrendben készítik korrekt termékeiket, de sok pénzt nem sokan kerestek. Van viszont sok tíz ezer hektár szõlõ, amelyet vagy mûvelnek, vagy nem, s amelyet vagy bevallottunk az EU-nak, vagy nem. És hát itt van még mindig az ágazat szürke-fekete része is.

Még mindig a hamisítás a legnagyobb gond?

Az \”eltûnt\” területek nagy részén nem szõlõt termelnek, hanem szõlõszármazási igazolást. Ezért tartjuk elhibázottnak a zárjegy visszahozására irányuló törekvést. A zárjegy nem szûr ki semmit, csak legitimálja a hamisat. A hegybíró kiad egy hektárra háromszáz mázsáról származási bizonyítványt. Ebbõl 210 hektoliter bor lesz akkor is, ha nincs mögötte szõlõ. A borra rákerül a zárjegy, hiszen a származási bizonyítvány kiadásától már egyenes az útja. Az OBI a forgalomba hozatal elõtt ellenõrzi a mintákat, és ez kevés. A minták mindig jók. A hamisító nem hagyja ki az OBI-t, hiszen tõle kap papírt arra, amit csinál. A minta természetesen más, mint a bor, amelyet a hamisító elad. Szóval az egész csak úgy ér valamit, ha a piacon tízszer annyi utóellenõrzés van, mint eddig.

Tizenöt évvel a rendszerváltás után azt gondolnám, hogy…

…a csalás beépült a rendszerbe…

Inkább azt, hogy mindez képtelenség. Ha lenne akarat, a problémát azonnal megoldhatnák.

Könnyen lehet. Nem is egyféle megoldás van. Itt volt a standolás. Bevezették – és három hónap múlva a kocsmárosok már rohangáltak a valódi borért. A kis csopaki gazdáktól, akiknek a pincéjében évszámra pimpósodott az eladatlan bor, elkezdtek vásárolni. A hamis borok jó része amúgy becsületes palackban bekerül az áruházláncokba is. Még egyszer: ellenõrizni kell. Levenni a borokat a polcokról, és megvizsgálni. Légi felvételeket készíteni a területekrõl. Elõvenni a hegybírókat. Lépni kell, mert az ügy az országhatárokon kívül is ügy már. Kérdésessé vált, hogy az uniós lepárlási támogatást igénybe tudjuk-e venni, mert az EU is felfigyelt a dologra.

A hamisítás hungaricum?

Az. Sokat gondolkodtunk, helyes-e beszélnünk róla. Ám eljutottunk oda, hogy helyettünk már Európa beszél. Korábban kellett volna cselekedni.

Megint csak az akaraton múlik?

Pénz kérdése is. Az ellenõrzések bevezetését költségvetési forrásból kell megoldani Ha a hamisítást a fejünkre borítják, végünk. Abban az idõszakban, amikor az európai borászat maga is defenzívában van, a \”régi\” EU-országok kapni fognak rajta, hogy a magyarokat le lehet törölni a térképrõl.

Lehet egyensúly a borpiacon?

Az unió ma úgy próbálja megteremteni, hogy árut von ki a piacról, a kötelezõ lepárlások, a melléktermék-lepárlás, a kivágások révén. Egyensúly még sincs, hiszen amit a piacról kivonnak, az importból pótlódik. Ezért kell megreformálni az egész rendszert. A kivágási támogatásnak egyébként Magyarországon óriási veszélye van. Attól félünk, hogy két gyenge évjárat után – 2004, 2005 – rossz állapotban vannak a szõlõtermelõk, tehát nagy lesz a kivágási kedv. Nem csak a gyenge területeken, az egyedülálló termõhelyeken is.

Mit lehet tenni?

Kezdeményeztük a védett szõlõterületek fogalmának bevezetését. Úgy tûnt, van erre kormányzati fogadókészség, de végül az általunk ismert jogszabálytervezetekbõl kimaradt az elképzelés. Pedig a kulturális szempontból értékes területeket muszáj megvédenünk. Ezzel nem magunknak, a következõ generációknak tartozunk.

Európával mi lesz?

Az EU, amelyhez mi igazodni, felzárkózni próbálunk, bajban van. Az európai borászatban komolyak a válságjelek. Európa kiszorulóban van az asztalibor-piacról. A prémium borok fogyasztása az elmúlt években még nõtt, de már stagnál, és mindez a termõfelület fenntartását nem teszi lehetõvé.

Újra kell fogalmazni mindent?

A jelenlegi termékpálya-politika elavult, noha csak 1999-ben alkották meg. Gyökeresen új irányok kellenek: meg kell õrizni a szõlõkultúrából mindazt, amit lehet. Tájakat, borvidékeket, termékeket kell menedzselni, segíteni a piacra jutásban. Ez lehet a mi utunk is. A szõlõ turizmust generál. Ha Európában minden összeomlik – mert az iparcikkeket Kínában, a szoftvereket Indiában készítik, a katonai fejlesztés Amerikában zajlik -, a turizmus akkor is megmarad.

Rengeteg teendõt sorra vettünk. Ki fogja mindezt elvégezni?

Mi legfeljebb kiabálni tudunk. Állásfoglalásokat ki tudunk dolgozni, de törvényeket nem fogadhatunk el, végrehajtást nem rendelhetünk melléjük. Ameddig képesek vagyunk elvinni egy témát, elvisszük. Tudjuk: mindenütt kemény ellenállásba ütközünk. Erõsek a struktúrák, a személyek, amelyek és akik abban érdekeltek, hogy a dolgok változatlanul maradjanak. De azokat állítjuk szembe velük, akik tudnak vitatkozni. Elõbb-utóbb csak rájönnek, hogy nem ellenük dolgozunk, hanem értük is.

Forrás:
VG
http://www.vg.hu