56 mondat a magyar borról
Magyarországon 2012-ben 1,5 millió hektó bor termett, az ország ugyanennyi bor importjára szorul – történelme során elõször.
Körülbelül 60 ezer hektár szõlõterületünk van.
Húszegynéhány éve egy budapesti borkereskedõ és négy villányi borosgazda összefogásából – évtizedek után – megszülettek az elsõ iható magyar borok.
Körülbelül 120 ezer hektár szõlõterületünk volt ekkoriban, az itthon évente elfogyasztott 3-4 millió hektó fölött jelentõs exportbevétele volt az országnak a borból.
Lesajnáltuk az osztrákokat, akik épp csak túl a glykollal erõsített borok nemzetközi skandalumán drákói szabályokkal próbáltak kievickélni a gödörbõl.
Az olajszõkítésben jó szolgálatot tett, korábban a szovjet harckocsik üzemanyagának tárolására szolgáló föld alatti üzemanyagtartályokban százezer hektó számra erjedt a régi, de a szovjet piacon is haszonnal felhasznált csigerreceptek szerint, szalmatörekbõl, mûtrágyából, ízesítõ borseprõbõl, tablettákból álló alkoholos ital.
A hegyközségeknél és a Hegyközségek Nemzeti Tanácsánál (HNT) másfél száz hegybíró ügyelt a rendre.
Hat évszázados tapasztalatú, regionális szõlészeti-borászati kutatóközpont mûködött az országban, de a kutatók még nem ébredtek rá, hogy a megváltozott struktúrájú és minõségi igényességû piac a korábbitól eltérõ feladatokat ró rájuk.
Tucatnyi állami borászati felügyelõ járta az országot.
A rend érdekében létrehoztak egy bonyolult, de hatékony rendszert, amellyel a hatóságok nyomon követhették a szõlõtõl a fogyasztóig terjedõ utat, és minimálisra szûkítették a visszaélések lehetõségét; fontos hatósági szerepet kaptak ebben a hegyközségek, a rendszer utolsó, de kihagyhatatlan eleme a vendéglátó-ipari egységek napi italleltára, az alkalmazottak ellenõrzése és az utánrendelések miatt amúgy is majd mindenütt mûködõ standolás volt.
Emelkedett a kistermelõk borainak, szõlõjének az ára.
Nem sokkal késõbb a demokratikus Országgyûlés ritkán látható egyetértéssel szüntette meg a standolás kötelezettségét, fenntartva a kistermelõk bürokratikus terheit – ezrek hagyták el a szõlõt.
Ausztriában példás rendet teremtettek a botrányt követõ években, lecsuktak néhány hamisítót, állami marketinget rendeltek a bor mögé, hamarosan emelkedni kezdett az osztrák borok nemzetközi ázsiója, fehérboraik a kétezres évek elején a világpiacon a legmagasabb átlagárakat érték el.
Magyarország más utat választott: a „csak botrány ne legyen!”, az „inkább ezt most kenjük el!”, a „zavarosban könnyebb halászni!” útját.
90 ezer hektár szõlõvel és az önellátásra bõven alkalmas borgazdasággal lépett be az ország az Európai Unióba.
A legjobb termelõk nemzetközileg is magasan jegyzett borokkal vétették észre magukat a teszteken és a piacon.
A miniszter biztos volt benne, hogy ha valami, hát a bor versenyképes lesz Európában.
A borászszakma többéves elõkészítés után, teljes egységben létrehozta saját bormarketing-szervezetét, és vállalta ennek érdekében a forgalomba hozatali járulékok megfizetését.
A kormányzat a befizetésbõl lecsípett 40 százalék fejében vállalta a borpiac fokozott ellenõrzését, és hatóságai csakugyan kiosztottak néhány százmilliónyi büntetést – a címkék betûhibái miatt.
Öt állami hatóság gyûjtött a termelõktõl a szõlõterületekrõl és a bortermésrõl szóló adatokat, nagy szigorúsággal.
Az olasz exportstatisztikákban a Magyarországra irányuló borexport többszöröse volt annak, amit a magyar importstatisztikák mutattak.
Tartálykamionok járták ezerszámra az ország útjait, ellenõrizetlenül.
Az olajszõkítõ tartályokban és a helyükbe lépett korszerû üzemekben olasz bor fortyogott a magyar csiger helyett.
Ahol az olasz bor találkozott a hegyközségi származási igazolással, ott magyar bor lett belõle.
Az észrevétlenül beérkezett ezernyi, egyenként harmincezer literes kamion bor után valahogy hiányzott az államkasszából az adó és a forgalomba hozatali járulék.
Az érintett hatóságok egyenként nem rendelkeztek elég emberrel, eszközzel, számítógéppel, íróasztallal.
Egyetlen, okmányok nélküli kamiont sem sikerült föltartóztatni.
A fiatalon vagy öregen nyugdíjazott hatósági vezetõk idõnként a borimportban legérdekeltebb cégeknél találtak állást.
A magyar hatóságokat az olasz és román vámhivatalok összehangolt ellenõrzései ébresztették rá, hogy a romániai cégek nevére hamisított okmányokkal nemcsak a Kiskunságba, hanem a mátrai és a balatoni borvidékekre is érkeztek tömegesen tartálykamionok.
Az új mûszerekkel végzett szúrópróbaszerû ellenõrzések igazolták, hogy az importborok egy része sajátos metamorfózissal eredetvédett magyarrá vált a Mezõgazdasági Szakigazgatási Hivatal (MGSZH) által pontosan ismert 12 üzemben.
Az olcsó és ellenõrizetlen import által befolyásolt, nyomott árakon nem érte meg a szõlõtermelés, újabb tömegek hagytak fel a mûveléssel.
A kutatóintézetek állami támogatás nélkül átkerültek púpnak az egyetemek hátára.
Nem foglalkoztak a gazdálkodók új kihívásaival: a klímaváltozással, a szárazsággal, elég gond volt számukra a túlélés.
Az EU végül a kivágások és a lepárlás támogatása helyett úgy határozott, a nemzeti kormányok dönthetik el, hogy az egyenlõen mért nemzeti borítékokból ki költ a versenyképesség erõsítésére, ki a kivágásra.
Nyolc év alatt százmilliárd érkezett Brüsszelbõl a magyar borágazatba.
Az összeg hatvan-hetven százaléka egyetlen borvidékre került, jórészt olyan második osztályú területek betelepítésére, amelyeken korábban EU-pénzbõl vágták ki a szõlõt, és ahol egyébként is rendszeresen fagy pusztított.
Miután Brüsszel tiltotta a kivágott ültetvények helyén az újratelepítést, a kormány derogációt kért és kapott.
Brüsszel csak a szabályos eljáráshoz ragaszkodik, ha egy ország a pénzt hülyeségekre akarja költeni, nem akadályozza meg – az EU-ban borból feleslegek termelõdnek.
Magyarországon az új évezredre világos lett, hogy a borászati kapacitások bõven meghaladják a még mûvelés alatt álló szõlõterületek árualapját.
Az EU élelmiszeriparra fordítható támogatásainak legnagyobb részét – több tízmilliárdot – olyan új borászati üzemek létrehozására fordították, ahol az egyik oldalon hiányzik a szõlõ, a másikon a piac.
Mûködõ, bevezetett kisvállalkozások nem juthattak támogatáshoz.
Az egyetlen cél az uniós pénzekkel kapcsolatban az volt, hogy fogyjanak.
A többéves munkával létrehozott bormarketing-szervezetet egyévi mûködés után összehangolt akcióval hetek alatt vitte csõdbe a konkurens állami agrármarketing szervezet, a HNT és egy másik alapító szervezet.
A borágazat rendjére százötven fõállású hegyközségi alkalmazott, a Mezõgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal (MVH), egy sor fõfelügyelõvel az MGSZH, a NAV és a Földhivatal ügyelt.
Ötven borász 12 pontban kért intézkedéseket a szakma megmentésére.
Új kormány lett.
A bormarketing egyeztetés és forrás, de nem minden alap nélkül a Magyar Turizmus Zrt.-hez került.
Az Országgyûlés az importban legérdekeltebb nagytermelõk nyomására – a széthúzó borászszervezetek megkérdezése nélkül – megszüntette a bormarketing forrását jelentõ forgalomba hozatali járulékot.
Olyan új hegyközségi törvény született a szakmai szervezetek egyetértésével, amely amellett, hogy területarányos szavazási renddel a szõlõbõl, borból élõket igyekszik helyzetbe hozni, azt is lehetõvé teszi, hogy a hegyközségek szakmaközi szervezetként meghatározó befolyást kaphassanak a szakma ügyeiben, és egyeztetõ fórum jöjjön létre a szõlészet és a borászat között.
A borászszakmai képviseletek többszöri javaslata alapján a jövõben a telepítési támogatásoknál az elsõ osztályú területek kapnak prioritást.
A Hegyközségek Nemzeti Tanácsa – amely az egyeztetések során maga is nyújtott be a differenciált szavazatokra vonatkozó javaslatot – az Alkotmánybíróságnál éppen a differenciált szavazatok miatt támadja az új törvényt.
A kisebbeket képviselõ borászszervezetek tovább küzdenek – kevés eredménnyel – a burjánzó párhuzamos bürokráciákkal, egyszerûsödést, de rendet akarnak.
Részeredmény az 1000 hektó alatti termelõk csökkentett adminisztrációja.
Mindenki a készülõ új, integrált adatbázistól vár megváltást.
Nincs hozzá íróasztal, szaktudás, munkaerõ, pénz, akarat.
Magyarországon az elzsombékosodó borvidékeken mindennek ellenére teremnek üde és izgalmas, karakteres fehérborok, bársonyos, telt vörösök és zseniális aszúk, élnek jó borszakírók és igényes fogyasztók.
Jásdi István
Forrás:
KOMMENT.HU
http://www.komment.hu